A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 5. (Szeged, 2002)

DÖMÖTÖR János: A Puszták Népe és a Tornyai Társaság

modern magyar dráma) zenei (Liszt Ferenc, Népek dalai) művészettörténeti (Tornyai János). Helyi költőknek (Galyasi Miklós, Pákozdy Ferenc) és a magyar irodalom jeleseinek (Vörösmarty, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Kosztolányi) egyaránt hangzottak el költeményei a programok során. Zenével és énekkel is színesítették előadó estjeiket, igényes szerzőktől válogatva. (Mozart, Liszt, Schumann, Chopin, Bach, Csajkovszkij, Haydn). A Társaság „Zenei részlegének" különböző összetételű csoportjai működtek közre a zeneszámok előadásában. (Trió, vonósnégyes, solo-quartett, női kórus). A folyóirat II. évfolyamának 1. száma 1947. márciusában jelent meg. A formátum és a szerkesztők nem változtak. A rovatok azonban az Alföldi látóhatár és az Új termés címűekkel bővültek. Viszont ez alkalommal kimaradt az Extra Hungáriám rovat. Az első bevezető rövid írás (Népmesék hőse Petőfi) Faragó Józsefé, a folyóirat kolozsvári szerkesztőjéé. Az írást „Márciusi cikk helyett" alcímmel közölte a szerkesztőség. Faragó József szerint három népmesei alakja van a magyar történelemnek: Mátyás király, Kossuth Lajos és Petőfi Sándor. Utóbbi költészetén túl a szabadság ügyének szolgálatával és hősi halálával vált mesehőssé. A mese — szerző szerint — műfajilag csak nagyon ritkán bírja el a tragédiát. Ezért is a mesehős Petőfi sohasem hal meg, hanem rejtőzik, raboskodik, elbujdosik, és emiatt bármikor várható mesebeli visszatérése. Ezt követően publikálták a „történelmi" hónap jegyében Illyés Gyula Március című versét, amely egyrészt idézi Petőfit, ugyanakkor új gondolatokkal, gazdag nyelvi fordulatokkal szól a tavasz-kezdetről is. Ebben a számban újra publikált Szabó József szegedi egyetemi tanár, mégpedig a folyóirat általános terjedelmi mércéjénél hosszabb és tudományos igényű tanulmányt, Demokrácia és közvélemény-kutatás témában. Az írás bevezetője az individualizmus és a kollektivizmus viszonyával foglalkozik. Megállapítja, hogy az egészséges társadalomban a kettőnek együtt kell jelen lennie. Világosan leszögezi, hogy a kollektivizmus alatt nem a totalitárius rendszerek kényszerdiktatúra által fenntartott közösségét, hanem a társadalom működését a demokratizmus alapján biztosító szervező elvet, a szolidaritás érvényesülését érti. Rámutat arra, hogy itt is vannak szélsőségek mindkét irányban. Az egyik, az individualizmus alatt a teljes szabadságot érti, másrészt vannak, akik szerint az úgynevezett közvetlen demokrácia (népszavazás, közvélemény-kutatás) helyettesítheti a parlamentarizmust. Szerző egyik nézetet sem osztja. Kifejti ezzel kapcsolatban, hogy a tömeg nem képes önmagát igazgatni. Ahhoz azonban, hogy a demokrácia folyamatosan, ne csak a választások idején működjön, szerinte is szükség van a közvélemény-kutatásra. Azonban nemcsak politikai, hanem üzleti szempontból is jelentős segítséget nyújthat a közvélemény ismerete. Erre Amerikában jöttek rá először, ott kezdetben napilapok tettek fel több millió embernek különböző kérdéseket. Azután rájöttek, hogy ez felesleges, mert bizonyos jól kiválasztott csoportok minimális hibaszázalékkal reprezentálják az egész társadalmat. 2500 minta esetén az akkori tapasztalatok 3 % hiba-lehetőséggel számoltak. (Érdekes, hogy a tanulmány már akkor olyan közvélemény-kutató intézetekről tett említést, amelyek mind a mai napig működnek, mint például a Gallup). Méltatta szerző a téma magyar elméleti úttörőjének és első gyakorlati alkalmazójának, Horváth Barna professzor kollégá-