A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 2. (Szeged, 1999)

Ifj. LELE József: A tápairéti és a Szeged tanyai fiatalok művelődési és szórakozási alkalmai

amivel csak tudta. Voltak, akik a tanítóék juttatott földjében segitkeztek, mások szüretkor, de amikor egy-egy család disznót vágott, a tanítóéknak föltétlen vittek bőven kóstolót. A tanyai tanítóknak edzettebbeknek kellett lenniük, mint a falusi, méginkább, mint a városi tanítók. Ha netán gyöngén kerültek ki a tanyai iskolába, előbb-utóbb beleerősödtek. Olyanról, bogy egyetlenegy is ott hagyta volna a tanyai iskolát, alig lehetett hallani. A tanyaiak ragaszkodtak mindhez, és ezt a ragaszkodást a javakkal való ellátásukban fejezték ki. Mindegyik iskolában volt egy-egy kis csoport, akik jeles egyházi, ületve vüági ünnepeken szerepeltek: verseket, dalokat, kisebb színdarabokat, jeleneteket mutattak be. Előadásaik keüéktárát, benne a színfalakat, de nemegyszer magát a színpadot és a függönyt is, maguk és a családjaik áüították elő. Főként a betakarítást követően, november elejétől sok iskolában a már iskolapadokból kinőtt fiatalokkal együtt tanultak komolyabb színidarabokat, népszínműveket. Betanítóik természetesen a tanyai tanítók, kevesebb helyen a körzet orvosa, plébánosa, és kán tortanítója volt. De részt vettek a munkában a szegedi tanítók, tanárok is, mint ahogyan Alsótanyán és annak tanyai körzetében az alsóközponti jegyző, és más tisztiszolgák is. (Alsóközpont = Mórahalom) Itt talán megjegyzem, hogy szinte ugyanazokat a színidarabokat tanulták a Szeged tanyai fiatalok is, mint amelyeket a tápairétieknél már említettünk. És mivel mind a tápairétiek, mind a szegedi tanyaiak kivételesen éhesek voltak ezekre a színpadi előadásokra, ősztől tavaszig minden vasárnap voltak előadások. Elsősorban a saját iskolájukban, a saját rokonságaik előtt szerepeltek - mindig nagy sikerrel! -, de kölcsönösen meghívták egymást - az iskolák is. Ily módon a tanítók és a diákok is szélesebb területen mozogtak, amely mozgások is alkalmat adtak a fiatalság ismeretének bővülésére, nem utolsó sorban pedig az ismerkedésekre, kapcsolatok építésére. Az elemi iskolákban természetesen, és az iskolákból kikerültek között sem volt politizálás. Összejöveteleiket a kultúra iránti érdeklődés, és a művelődési vágy „hajtotta": igaz, „eltérítésükkel" nem is próbálkoztak. Mindegyikük hívő katolikus családban élt, ami garanciát jelentett arra is, hogy a fiatalokat a szülők szívesen elengedték próbákra, előadásokra. Az meg már csak természetes volt, hogy a gyermekeik előadására a szülők, a nagyszülők, olykor az egész rokonság elment, az adott, iskolába. „Én is, mög a Feri testvéröm is sokat szerepöltünk. Édösapánk vőfényös embör vót, tűle örököltük a hajlamot. Bármüyen népszínművet játszottunk is, édösanyáinktúl kértünk hozzá régi ruhákat. Mer' ugyé, akkoriban olyan régi témájú darabokat adtunk elő, és hát természetösen magyarokat, amikhöz mindön családbúi került elő csizma, kucsma, nagykendő, kalap; szóval az, ami éppen köllött. A próbákra el-elgyüttek a szüleink, azt' besegítöttek, hogy ezt így, amazt mög úgy mongyuk, játsszuk. Az előadásokat a papok mindég kihirdették misék után. Mire az előadásra került sor, mán nem izgultunk; olyan sikereink voltak, hogy a tanyai emböröknek eszük ágában sé volt az, hogy a szegedi színházba bejárjanak. Moziba tán', de csak ritkásan. Nagyon szerettünk szerepölni. Még jobban tetszött, amikor másik, távolabbi iskolákba mehettünk előadást tartani. Montunk Lengyelkápolnára, Külső Feketeszélre, a belsőfeketeszéli Tóth János iskolába, Zöldfásra, Átokházára, Öttömösre. Azok mög ugyé gyüttek a mi iskolánkba - emlékezik Bodor Jánosné Pálfi Judit mórahalmi asszony. (6. kép) Amelyik előadáshoz zene keUett, a tanítók általában tudtak hegedülni. Kevesebben klarinétoztak, és hát szinte mind tudott harmóniumozni. És aki eme utóbbit értette, az