A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 2. (Szeged, 1999)

ZOMBORI István: Kétfejű sas és cserkész liliom. A szegedi Történeti Gyűjtemény 115 éve

sát, a főbb szellemi irányzatok elemzését, valamint a II. világháború értékelését, az 1945 utáni időszak sorsfordulóját, illetve az ekkor történteket, valamint az 1956-os események említését, bizonyos szintű tárgyalását. Ez a sematikusnak tűnő felsorolás rendkívül fontos koncepció- és meggyőződésben változást jelentett azoknak a fiatal hallgatóknak, akik ott a történelem szakot elvégezték. Ez a fajta problémafölvetés, a dolgok részletes megvizsgálása, a prekoncepciótól mentes témafeltárás nagyon sokat segített azon, hogy a Történeti Osztály az 1970-es évek végétől kezdve, az 1980-as éveken át meghatározó tevékenységet folytatott a városban. A „Nagy Pista iskola" szellemének is köszönhető, hogy a gyűjteménygyarapítás, az itt folyó munka és a város, ületve a megye életében betöltött tudományos tevékenysége szempontjából az akkori hivatalos nézettől jelentősen eltérő, ma is méltányolandó eredményeket ért el a Történeti Osztály. Az idekerülő munkatársak között találjuk 1980-tól - a már említett 2 fő meUett - a „Nagy Pista tanítvány" Lengyel Andrást, Marjanucz Lászlót és Széli Istvánt, (ez utóbbi 1981-ig, Marjanucz László 1986-ig az osztályon dolgozott.) 1982-ben került ide Tóth István és 1986-ban Marosvári Attüa. Az osztály tagjai a működésük folyamán mindig nagyon jó, személyes-szakmai kapcsolatot tartottak fenn egykori tanszékükkel és természetesen a tanszékvezetővel. 1986-os eltávozása után Marjanucz László ugyanúgy munkakapcsolatban maradt egészen napjainkig a múzeummal, és főiskolai, egyetemi oktatói tevékenysége a Történeti Osztállyal való együttműködéssel párosul azóta is. A Nagy István tanítványok természetesen nemcsak az osztályon belüli munkájukkal, hanem az egyéb helyre került tanítványokkal való, az egész országra kiterjedő kapcsolattartás révén jelentős és további szakmai gyarapodást biztosítottak a Történetei Osztály fejlesztése szempontjából. A munkatársak szakmai felkészültsége és ennek az irányultsága, az elemző, gondolkodásra késztető, a sémákat el nem fogadó készsége jelentősen hozzájárult, hogy miközben rendkívüli nyomás nehezedett a múzeumra, a korszak hivatalos irányzata a munkásmozgalom történet föllendítése és „magasszintű" művelése irányába, a kollégák mindvégig következetesen és becsületesen igyekeztek a tényleges múzeumi feladatnak eleget tenni: a gyűjteménygyarapítás a lehetőségek szerint kiterjedt a 18-19. századi anyagokra, ületve a 20. századi várostörténeti, polgári és egyéb jellegű anyagok gyűjtésére ugyanúgy, mint ahogy vitathatatlan módon a megkövetelt baloldali mozgalmakkal kapcsolatos anyaggyűjtésre. Ez egyébként tükröződött a kiállítási programban, valamint az osztály megnövekedett tudományos kutató-feldolgozó tevékenységében is. Az Osztálynak ez az előnyös személyi összetétele és a már vázolt szellemi arculata lehetővé tette, hogy pozitívan befolyásoljon olyan tendenciákat, amelyek arra irányultak, hogy egyoldalú irányba vigyék el a kutatást. Különböző megyei politikai és személyi viták eredményeképpen 1979-ben került az osztály munkatársai közé Sárközi István, aki meggyőződésénél, felfogásánál fogva egészen másfajta irányzatot képviselt. Tekintettel arra, hogy koránál fogva is jóval idősebb volt mint az osztály többi munkatársa, kellő tisztelettel, udvariassággal, de ugyanakkor erős ráhatással sikerült elérni, hogy az ő szélsőségesen balos, sematikus történelem-felfogása szűk keretek között maradjon, és sikerült az általa vitathatatlan módon komoly eredményeket fölmutató iskolatörténet, neveléstörténet területére szorítani működését. így az 1984 márciusában bekövetkezett haláláig tartó, mintegy öt esztendős időszak nagyobb konfliktusok nélkül telt el. Mindez egyúttal azt is jelezte, hogy a Történeti Osztály mű-