A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 2. (Szeged, 1999)

ROMSICS Ignác: Társadalmi és politikai feszültségek Magyarországon a XX. század első felében

állam jellege, mert Magyarországnak, mint államnak a jellegét azon népek összessége adja meg, amelyek az államot alkotják. A magyar állam természete nem engedi meg, hogy egy nép, amely még a lakosság többségét sem képezi, azt követelje a maga számára, hogy egymagában államot alkothasson. Csakis Magyarország népei összességének van meg a joga, hogy azonosítsa magát az állammal..." 1895-ös kongresszusukon ennek alapján azt kérték, hogy „Magyarország nem magyar népeinek, nyelvök határainak megfelelőleg, adassék teljes szabadság, mégpedig olyaténképpen, hogy az illető autonóm területeknek (megyéknek, városoknak, községeknek) a közigazgatási és igazságszolgáltatási hatóságoknál használt nemzeti nyelv által adassék meg az illető terület nemzetiségi jellege".

6 A két álláspont - bár közvetítők mindkét részről akadtak - később sem került közelebb egymáshoz, sőt inkább tovább távolodott. A területi autonómiát követelő nemzetiségi vezetők a századfordulót követően részben a nemzetiségi kérdésben nyitottabb demokratikus magyar ellenzék hatalomra jutásától, részben a magyarok iránti ellenszenvéről közismert Ferenc Ferdinand trónörökös trónra lépésétől remélték követeléseik teljesítet. Ugyanakkor erősödött körükben a testvér-, illetve rokonnépeik iránti kulturális és politikai vonzalom, azaz a szeparatista és irredenta hajlam is, amit a bukaresti, belgrádi és prágai propaganda is erőteljesen szított. 1914. augusztusában Magyarország úgy lépett be a háborúba, hogy a lakosságának felét alkotó nemzetiségek, legalábbis azok közvéleményformáló elitcsoportjainak politikai lojalitása a legmesszebbmenőkig megkérdőjelezhető volt. 2. AZ 1918-19-ES FORRADALMAK KONFLIKTUSKEZELÉSI KÍSÉRLETEI A századelő nagy feszültségeit, melyeket a háborús évek tovább éleztek, először az 1918-19-es polgári demokratikus rezsim, majd a Tanácsköztársaság igyekezett levezetni. A Monarchia de facto felbomlásával és az uralkodó, IV. Károly 1918. november 18-i lemondó nyilatkozatával a 67-es és a 48-as ellentét látszólag megoldódott. Magyarország ismét független állammá vált. Hamarosan kiderült azonban, hogy Károly lemondása, illetve „visszavonulása" az „államügyek vitelében való részvételtől" különbözőféleképpen értelmezhető, s hogy az ország ettől függetlenül is megoszlik Habsburg-párti és Habsburg-ellenes erőkre, az utóbbiak pedig király ságpártiakra és királyságellenes köztársaságpártiakra. A Nemzeti Tanács döntését, mely szerint 1918. november 13-án Magyarország népköztársasággá alakult, referendum vagy reprezentatív törvényhozó testület határozata nem erősítette meg, s így legitimitásához kétség fért. A dzsentri-zsidó ellentéttel a forradalom közvetlenül nem foglalkozott. Azzal azonban, hogy a Nemzeti Tanács, majd a kormány tagjai is a régi rend demokratikus ellenzéke, többek között a polgári radikálisok és a szociáldemokraták közül kerültek ki, indirekt módon körvonalózódott a forradalom álláspontja. Az államapparátus különböző szintjein zajló személycserék azt jelezték, hogy a hagyományos társadalmi és politikai elit tagjai, az arisztokraták és a dzsentrik befolyásuk nagyrészét elveszítik, s helyükre 5 Idézi KEMÉNY G. Gábor: A magyar nemzetiségi kérdés története. I. rész. Budapest, 1946. Gergely R. Rt. kiadása. 107. 6 Uo. 145.