A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 2. (Szeged, 1999)

ROMSICS Ignác: Társadalmi és politikai feszültségek Magyarországon a XX. század első felében

(4) A választójogot szabályozó 1874. évi tc. az ország felnőtt férfilakosságának mink egy negyedét, azaz az összlakosságnak 6-7 %-át ruházta fel szavazati joggal. Ez megfelelt a 19. századi liberalizmus felfogásának, amely a modern demokratikus elvektől eltérően csak jogi, de nem politikai értelemben vallotta az állampolgári egyenlőséget. A származási előjogok ellen ugyan fellépett, ám ezekkel szemben nem az állampolgárok összességének, hanem csak a vagyonos és/vagy tanult rétegek politikai egyenlőségének elvét szegezte szembe. A 20. század elejéig nem számított kirívónak az sem, hogy a nőket, mint a férjüktől függő, tehát befolyásolható egyedeket teljesen elzárták a politikai érdekérvényesítés lehetőségétől. A 20. század demokratikus korszellemével ezek az elvek már nem voltak összeegyeztethetőek, miként a nyílt szavazás sem, amelyhez nyilvánvalóan kezdettől fogva csak azért ragaszkodtak, hogy a választókat presszionálni lehessen. A konzervatív táborral szemben, amely a 20. század elején is ezt a fenti rendszert védte, illetve azon csak minimális változtatásokat tervezett, a feltörekvő rétegek, a polgárság, a munkásság és a parasztság képviselői az általános és titkos választójog bevezetését követelték. Ebből egy hosszantartó és ádáz politikai harc bontakozott ki, amely 1912-ben a jogkiterjesztést követelő tömeg és a rendőrség, illetve katonaság halálos áldozatokat követelő összecsapásáig hevült. A konzervatívok ennek ellenére sikeresen őrizték előjogaikat, illetve csak minimális engedményeket tettek. Az 1913-ban elfogadott, de soha nem alkalmazott új választójogi törvény a szavazók számát 1 millió 162 ezerről mintegy 1 millió 800 ezerre, azaz 55 %-kal emelte, s a törvényhatósági jogú városokban bevezette a titkos szavazást. 1918-ban, a háború alatt ismét felkorbácsolódott politikai indulatok levezetésének szándékával újabb reform következett. A választójoggal felruházott polgárok száma 2 millió 700 ezerre, azaz az összlakosság 15 %-ára emelkedett. Nagyjából ugyanebben az időben Angliában, Finnországban, Norvégiában és Dániában az összlakosságnak már több mint 40, Franciaországban 30, Spanyol- és Görögországban pedig 24-25 %-a rendelkezett választójoggal. (5) Az Ausztriához való viszony, a dzsentri- és zsidókérdés, a paraszság gondjai, s a választójog, azaz a politikai demokrácia ügye súlyos, de a történeti magyar állam keretein belül kezelhető problémák voltak. A nem magyar népek politikai aspirációi azonban, akik Horvátország nélkül az összlakosság közel 50, Horvátországgal együtt pedig több mint 50 %-át tették ki, magának a történeti magyar államnak a létét veszélyeztették. A kiegyezést megalkotó magyar elit ez ellen úgy próbált védekezni, hogy miközben fajra, nyelvre és vallásra való tekintet nélkül az ország minden állampolgárát egyenlő jogokkal ruházta fel, sőt a nem magyar népek számára a kulturális autonómia számos attribútumát is biztosította, aközben politikai nemzetként, azaz egyenjogú államalkotó partnerként való elismerésüket, s ennek keretében a románok, szerbek, és szlovákok által követelt területi autonómia biztosítását következetesen elutasította, s a nyugat-európai és észak-amerikai államnemzeti felfogást érvényesítve az állam, azaz a törvényhozás és a kormányzás egyedüli és kizárólagos nyelvévé a magyart tette. „Magyarország összes honpolgárai - tükröződött ez a szemlélet az 1868-as nemzetiségi törvényben - [...] politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, amelynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja".

5 A nemzetiségek - nem beszélve most az iskolaügy, illetve az oktatás nyelvének problémájáról - ezzel szemben úgy vélték, hogy „Magyarországnak nem lehet nemzeti