Lengyel András szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 5. (Szeged, 2010)

Szuromi Pál: Sorvadó szempárok. Látáskultúránk pozíciói

csodatevéseket vártunk. Kényelmesebb életet, több szabad időt, tömérdek olvasási, művelődési lehetőséget, s mindezek nyomán a szuverénebb, karakteresebb egyéniségek tömegesebb megszületését. Elég itt csak Marx György legendás, korszaknyitó Új írás esszéjére, a Gyorsuló időre utalnom. Csakhogy elég hamar kiderült: ezúttal is jócskán melléfogtunk. Hisz a komfortosabb, intellektuálisabb munkakörülmények a keményebb, fizikálisabb tevékenységeknél is komiszabbnak, emberpróbálóbbnak bizonyultak (1.: neurotikus, depressziós betegségek feltűnő térhódítását). Ahogy a szükségszerűen kirobbanó vizuális éhség sem váltotta be a hozzá fűződő reményeket. Mérhetetlenül felduzzadt ugyan a legkülönfélébb képeslapok, filmtekercsek, színes albumok és reprodukciók tömege, ám ezzel együtt látáskultúránkat mintha egyre inkább a fénytelenség, a szürkeség árnyai lepték volna el. Nézzünk egy-egy jellegzetes, tanulságos példát. Amerikai etológusok, pszichológusok arra voltak kíváncsiak: vajon a gerinces állatok eleven, játékos viselkedését miként befolyásolja a lakótelepekhez hasonlatos mechanikus, monoton környezet. Majd a jószágok fokozatos szellemi leépülésére, vitális elsatnyulására jöttek rá. De az is árulkodó: egy-egy kiránduláson miféle tájelemek előtt ámuldozunk kiváltképp. Nos, nagyrészt azokat a látványzónákat favorizáljuk, amelyek a képeslapok nyomán öntudatlanul is ott munkálnak tudatunkban. Másrészt a jelentősebb képtárak műtetszési, műszóródási mutatói is igencsak beszédesek. Főként a Leonardo, Courbet vagy Monet-rangú alkotóknál időzünk, tüzetesebben. Mintha ízlésünk tökéletes átfedésben lenne a műtörténészek értékrendjével. Holott szó sincs erről. Sajnálatos viszont, hogy észlelési, látási gyakorlatunkban egyre kevesebb része lesz az önállóbb választásoknak, a szellemi szuverenitásnak. Akárha némileg visszakanyarodnánk a „fölülről" vezényelt kollektív és közösségi látás szimptómáihoz. Csak éppen személytelen arculattal. E korszakos vészjelzésre természetesen a szellemi élet reprezentánsai is sorra-rendre reflektáltak. Érdemes tán a szintetikus elméjű Christopher Lash-re figyelnünk, aki a BBC műsorában nyilatkozott erről a jelenségkörről. Úgy vélte: „[...] a tömegkommunikáció egy olyan képi kultúrát teremtett, mely kolonizálja az emberek tudatát, de meg is töri a korábban állandónak vélt hagyomány szilárd és kézzelfogható támasztékait. Egy állandóan változó világba vezet, melyben - ráadásul - a valós és virtuális, a tényszerű és illuzórikus is összemosódik. A modern ember úgy alkalmazkodik ehhez a szinte fogódzó nélküli, változó világhoz, hogy minimálisra csökkenti ellenállását vele szemben, hagyja sodorni magát." (in: Almási Miklós: A modernizáció árnyoldalai, Világosság, 1986.12. sz. 760. o.) Igen, pont ez a spontán, kaotikus sodródás morzsolta fel leginkább a kortársi halandók szuverénebb szemléleti, eszmei szervezettségét. Más szóval: a tüzetesebb megállók, az alkalmi elmélyülések és az érzéki, normatív bizonyosságok rendjét. Ennek ellenére korszakunk gondolkodásában a vizuális információknak még mindig jóval nagyobb a hitele, becsülete, mint a hazug, lejáratott szavaknak Emlékezzünk csak a Chausescu házaspár kivégzését dokumentáló tévés közvetítésre. Minthogy a verbális híradás valójában hihetetlennek tűnt. Nem csoda hát, ha mai világunk centrális, kiemelkedő „hősének" korántsem az építészt, az írót vagy a zenészt tekinthetjük. Dehogy. 8