Lengyel András szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 5. (Szeged, 2010)

Szuromi Pál: Sorvadó szempárok. Látáskultúránk pozíciói

Inkább az operatőrök újszerű, hihetetlen felelőségéről kell tudomást vennünk. Persze nem árt közelebb mennünk a vizuális kultúrát meghatározó társadalmi, eszmei mozzanatokhoz. Kétségtelen például: a szorosan betáblázott, zaklatott életmód közel sem kedvez a meditatívabb, elmélyültebb személyiségtípusok kialakulásának. Sőt kimondottan a gyors, könynyed, felelőtlen szórakozási, művelődési formákat indukálja. És itt a tévézés rákfenéiről is beszélhetnénk. Ám ennél is érdekesebb, hogy életünk megannyi szférájában makacsul továbbél a perdöntőnek látszó, felszínes mennyiségi szemlélet. Amely igazában a hagyományos paraszti értéknormák terméke. Mégis egyre-másra telített, zsúfolt kirakatokkal vagy levegőtlen kiállításokkal szembesülünk. Akárha nem mernénk hinni az érdemi, minőségi munkák valódi erejében. Igaz, ma már egyre inkább ott tartunk, hogy a kiemelkedő produkciók létjogosultságát is a mennyiségi vonzatú, profitcentrikus megfontolásoktól teszszük függővé. Ez a felfogás különösen a filmes szakmában érvényesül, habár a könyvkiadásban vagy a színházakban is jócskán tetten érhető. Úgyhogy egy olyanféle praktikus, amerikánus értékszemlélet meghonosodásáról kell tudomást vennünk, amelyben a minőségi és pénz szempontok kérlelhetetlenül összefonódnak. Noha világosan tudjuk: egy-egy művészeti alkotás kvalitását korántsem az érdeklődők számaránya dönti el. Aztán a praktikus, mennyiségi és jövedelemközpontú világszemlélet előretörése évszázados hely- és térképzeteinket is érzékenyen kikezdi. Manapság már a fontosabb szállodák, szórakozási bázisok elhelyezése többé-kevésbé a forgalmasabb útvonalakhoz igazodik. Ugyanakkor a motorizáció vagy a telekspekuláció oltárán jó néhány hangulatos, értékes közösségi terünket és historikus bájú városnegyedünket is feláldoztuk. Nem is mindig az építészek akaratából. Mindenesetre Schneller István, a főváros volt főépítésze roppant igényes, tanulságos könyvet publikált erről a vészterhes korhelyzetről. Egyben a személyesebb, organikusabb és jelentéstelibb lakóhelyi körzetek szomorú elherdálását is sorra-rendre számba veszi. Ezzel aztán az otthontalanság, a hontalanság érzeteinek felerősödését is példázatosan indokolja (Az építészeti tér minőségi dimenziói. Librarius K., Kecskemét, 2002). Talán mondanom sem kell: ez az eklektikus, kalmárszellemű környezetformálási gyakorlat ugyanúgy szürkíti érzelmi, erkölcsi tartásunkat, akárcsak látásunk minőségét. A vizuális kultúra milyensége, szellemi karaktere? Ebbe azért az esztéták, műtörténészek szemléleti beállítottsága is csak-csak beleszól. A brit Nemzeti Galéria a közelmúltban felkérte a nemzetközi rangú, idős szakembert, Gombrichot, hogy kedve szerint csináljon egy érdekes, eredeti jellegű kiállítást. Mire a mester létrehozta az Árnyékok című bemutatót, amely egészében A vetett árnyék a nyugati művészetben tematikára aspirált. Azért idézem e rendhagyó, feltűnést keltő tárlatot, mivel csakugyan egy általánosabb érvényű szemléleti egyoldalúságot dokumentált. Azt, hogy a művészeti szakirodalom alig-alig foglalkozik tüzetesebben e komoly, talányos kifejezési tartománnyal. Mintha számunkra csupán a derűsebb, harmonikusabb felfogások lennének igazán fontosak Ami azért közel sem újdonság az európai kultúrhistóriában. Ne feledjük: a fiatal Nietzsche pont azzal villantotta fel oroszlánkörmeit, hogy a hellén művészet kapcsán az ösztönös sodrású, drámai vonzatú dionüszoszi hagyományokat is komolyan számba vette (1.: A tragédia születése). 9