Lengyel András szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 5. (Szeged, 2010)

Szuromi Pál: Sorvadó szempárok. Látáskultúránk pozíciói

veszeti alkotásai nem csupán az esztétikai élményszerzésre voltak kihegyezve. Dehogy. Itt a legkülönfélébb istenek, szentek vagy hősök történeteiben az adott szituációk példa- és minta jellege is érdemleges pozícióhoz jutott. Amit a hétköznapi halandó a maga jámbor életébe is autentikusan átvihetett. Ez pedig annyit tesz: a hajdani idők látáskultúrájában a személyes aktivitásnak, az önállóbb transzformációknak igenis érdemi funkciója volt. így van ez akkor is, ha a szokás- és hagyományőrző társadalmakban a dinamikusabb, szabadabb és fantáziadúsabb cselekvésformákat kevésbé méltányolták. Ekkoriban az élet átfogó rendjét a család- és faluközösségek kohéziója, a fizikális munkálkodás gyakorlata, egyben a mindent átható hierarchikus és kultikus berendezkedés határozta meg. Nincs helye a nyugtalan mozgékonyságnak, utazgatásnak. Ezért a fürkésző szempároknak jobbára a szűkebb környezet természeti látványzónáival kell feltöltődnie. Aztán a középületek, templomok méltóságos és jelképes formaképzeteivel. Szóval: az állandóságban lakozó kitartásnak, szorgalomnak és hűségnek kardinális erkölcsi értéket tulajdonítottak. Még a zártabb, többgenerációs együttélésben is. A felnövekvő gyerekek közt annak volt igazi becsülete, aki a szüleitől a legpontosabban, legigényesebben elleste a paraszti vagy iparos élet univerzális fortélyait. Ebben a világban ugyanis a gyakorlati érzék mellett az alapos megfigyelési készséget és a józan logikát díjazták legfőképp. Ami azért a szárnyaló fantáziát sem zárta ki teljességgel. Ne feledjük, Osvát Ernő is arra int bennünket: „A valóság meglátásához kell csak nagy képzelet" (Az elégedetlenség könyvéből, Helikon K., 1988., 88. o.). A polgári viszonyok évszázados kibontakozása mindenesetre merőben újszerű, komplikált vizuális közállapotokat teremtett. Fokozatosan fellazulnak, háttérbe szorulnak a közösségi, vallásos szemléletformák, hogy helyüket egy individuálisabb, büszkébb, tágasabb és demokratikusabb felfogás váltsa fel. Elég itt mindjárt Rembrandt Hollandiájára vagy a francia realisták festői úttörésére gondolnunk. Sőt a nagyszerű impresszionistákat is megidézhetjük. Annál is inkább, mivel a 19. század történelmi, kulturális és technikai eseményei szinte sorsfordító erőkkel rendelkeznek. Itt már a zsúfolt, mesterséges városi környezetekben zajlanak a legfontosabb események. Ide kötődnek a látványos, bombasztikus világkiállítások, az életre sarjadó nagyobb múzeumok, netán a csípős, szenvedélyes művészeti perpatvarok is. Egyébként a romantikának már nincs szuverén építészeti stílusa: innen már a festészeti, irodalmi és zenei ágazatoké az élenjáró szerep. Közben e sorozatgyártásokra alapozó társadalmakban a vizuális tárgykultúra is egyre-másra gyarapodik. Először a fotográfia keltett fantasztikus feltűnést, majd a fekete-fehér és színes filmprodukciókkal folytatódott a sor. Másfelől pedig Cezanne-tól, Van Goghtól vagy Seurattól indulóan az elvontabb avantgárd formanyelvek is teret nyertek a képzőművészetben. S ezzel a vonulattal máris napjaink televíziós, videóklippes és számítógépes hálózataihoz csatlakozhatunk. Eldöntendő ellenben, hogy a jóravaló modern halandó miként és menynyire képes szinkronban lenni e bámulatosan sokrétű, egyre dinamikusabbá váló környezeti és kulturális kihívásokkal? Talán ez itt a kérdések kérdése. Már csak azért is, mivel a technikai adottságoknak köszönhetően kimondottan világpolgárokká léptünk elő. Aligha kétséges: kezdetben a korszerű viszonyok kiépülésétől majdhogynem valódi 7