Lengyel András szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 5. (Szeged, 2010)

Kisebb előzmények - Bíró-Balogh Tamás: „Tessék a kurzus-cikkírónak helytállani" Kosztolányi egy elkerült sajtóperének történetéhez

A könyv - és erről már értelemszerűen nem szól Kosztolányi cikke - végül is megjelent. Érdemes alaposabban szemügyre venni. Felcíme, amely egyben a műfaj-megjelölésként is szolgál: Emlékirat, alatta egy vélhetően a szerzőtől magától származó aforizma áll: „A könyvnek értékét a szellem s nem a papír súlya adja." Ezt követi a jóval nagyobb betűvel szedett és három sorba tördelt főcím: Hazaáruló vagyok-e, / mert /A hazafias zsidókat védtem? Alcímként ismét egy öndefiníció következik: Korrajz és Önigazolásom la kommunista és új kurzus világából s a zsidók miatti sajtóperem titkaiból. Ezt követi a szerzőre vonatkozó adatsor: „írta: VÁROSSY GYULA / plébános, volt orsz. képv., Fer. József rend lovagja / Szeged", a borító tetején pedig, piros betűszínnel és piros aláhúzással egyaránt kiemelve, kicsit provokatívan, de önvédelemből is ez olvasható: „Terjesztése megengedve!", alatta pedig a kijelentés bizonyítása: „(Szeged, 1921. 11. 7.: sajtótáj.-ügyész és katonai censor.) (P.h.)". A címlap verzóján a szerző „Szeretett Magyar Hazájának" írt, Szegeden, 1920. december hóban keltezett ajánlása olvasható. Ezután következik maga az emlékirat, majd a könyvet Várossy műveinek felsorolása zárja, ennek versóján pedig az adat, hogy a könyvet 1921-ben König Salamon szegedi könyvnyomdája készítette. Benne Várossy nemcsak saját munkásságáról, zsidóbarát tevékenységéről és az őt emiatt ért retorziókról ír, hanem magáról a könyvről is, megjelenési körülményeiről. S így, végső soron, a Kosztolányi által megcikkezett problémát világítja meg, saját oldaláról. A magyarázkodásból az is kiderül, hogy kicsit naiv elképzelése volt a saját könyve iránti kereslet felől: „Eddig minden kötetemet magam adtam ki" (45.), írta. „Ma egy kötet kiadása - kezdi a részletezést -, ha vékony is, mint az enyém, rengeteg költségbe kerül. Miután írótársaim, közéleti személyemmel kapcsolatosan, országos dolgokkal és elsőrendű közérdekű kérdésekkel is foglalkoznak, [...] kötelességem azt a politikai, katonai, egyházi, irodalmi és közgazdasági vezérférfiaknak tiszteletből megküldeni. E célból sok ezer példányt kellett volna nyomatnom. Legalább is 5-600,000 korona szükségelteték a kötet minden című költségeire" (44-45). A célközönségre és az előjegyzési ívekre is kitér: „Művem fölvilágosításul elsősorban a keresztényeknek van ugyan szánva, de gyűjtőívemmel ide nem fordulhattam. A kurzus-sajtó a keresztény intelligenciát régen szembe állította velem. [...] Pardon...! Zokon ne essék... Fordultam a zsidósághoz. Ezek után rövid a történet. A zsidó kalmárnép ugyan, de tud hálás lenni és jó szíve van. [...] És a hazaáruló »zsidó kommunista« pap előtt nem csukták be ajtaikat. A szíriai megértette, hogy könyvemmel mit akarok" (46.). „Azok a körlevelek, melyeknek ajánló sorait a legnemesebb szív vetette papírra, s a többi megértő vezérférfiúé is, az én nehéz vállalkozásomban a testvéri megértés oly előkelő tanúbizonyságai. A hazáról és a becsületről volt szó. És ők hoztak áldozatot, nem akkorát, mint később ellenük forduló egyik-másiknak tették, de hoztak, hogy egy üldözött és félreismert embernek művét napvilágra segítsék" (48.). A kötet végén pedig elmondja azt is, amit Kosztolányi mint névtelen cikkíró a legélesebb kritikával illetett: a „felülfizetés" igényének indoklását. Ennek történetét 1919-re vezeti viszsza, amikor is az úgynevezett „Lőw Lipót-lakomán" ünnepi beszédet mondott, s ezután indítottak ellene hajszát, minek következtében lemondott plébániájáról és nyugdíjba vonult, járadéka napi 5 korona 50 fillér volt. Ezt követi a voltaképpeni ok: „Megmaradt az írótollammal szerzett 18 hold szőlőm, de lelki depresszióm annyira fokozódott, hogy a szőlő munkálatait már 1916-ban nem bírván irá171