Lengyel András szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 5. (Szeged, 2010)

Szuromi Pál: Sorvadó szempárok. Látáskultúránk pozíciói

Napjaink felemás, reménykedő világlátását egyébként a reklámok dömpingje teszi valóban alpárivá. Hiába vannak szép számban felkészült, leleményes reklámgrafikusok, ám jelenlétükből édeskeveset érzékelhetünk. Mert egyre jobban a didaktikus, bárgyú és fantáziátlan hirdetések uralják a terepet. Mind a képernyőkön, mind az utcai térségekben. Itt is egy lehetetlen satu helyzetben vagyunk, amelynek abszurditását talán a mobil telefonok kultusza fejezheti ki leginkább. Hisz minél kevesebb érdemi mondandónk lesz egymásnak, annál magasabbra szökik a technikás csevejek feltűnő ázsiója. De nézzünk szét valamelyest az iskolák háza táján is. Nyilvánvaló ugyanis: a látáskultúra alakításában az oktatási intézményeknek fontos, alapvető küldetésük van. Ehhez azonban elsőként is e kulturális fórumok tisztaságát, esztétikai igényességét érdemes szóba hozni. Elvégre minden itt kezdődik: a szűkebb környezet milyenségénél. Bár ennél is perdöntőbb, hogy nálunk miféle rangot, becsületet biztosítunk a vizuális kulturáltságnak. Mindenesetre már az is árulkodó: e tekintetben jobbára csak rajztanításról beszélünk. Holott a rajzolás, a festés vagy a plasztikázás pusztán csak jóravaló eszköz a vizuális szemlélet csiszolására. A fiataloknak kissé bele kell élniük magukat a képzőművészek helyzetébe, hogy maguk is képesek legyenek a tüzetesebb, bátrabb megfigyelésekre, nem beszélve a formateremtések racionálisabb, elvontabb régióiról. Más kérdés, hogy ezekre a stúdiumokra meglehetősen kevés időt ad a tanterv. Méghozzá azon az alapon: ezúttal csupán egy sajátságos készségtárggyal van dolgunk. Adottságok és készségek? Érdemes meggondolnunk: vajon létezik-e olyanféle ágazat, amelyhez nem szükséges valamilyen autentikus készség. Elég csak a gyakorlati, technikai érzékre vagy logikai, írásbeli párjaikra emlékeznünk. Hogy mire utalnak e lehetetlen, paradox jelenségek? Főként arra, hogy a hazai kultúra és pedagógia irányítói nemigen tudnak mit kezdeni a vizualitás problematikájával. Nem merik nyíltan felvállalni, hogy a rajztanítás, a készségtárgyas besorolás kapcsán ők elsősorban a képzőművészeti ismeretekre, egyúttal a tehetséggondozás tartományaira aspirálnak. Noha ez elképesztő, korszakos léptékű melléfogás. Igaz ugyan, hogy a szépművészeteknek, a manuális adottságoknak érdemi jelentősége van a szemléleti formák kialakításában. Csak éppenséggel nem lehet mindenestől rájuk testálni a vizuális nevelés lényegét. Hisz a látáskultúra egészét egy olyanféle alapvető, univerzális képességnek kell elképzelnünk, amely tevékenységeink majd minden fajtáját átjárja. Kezdve a hétköznapi munkálkodástól egész a művelődés, szórakozás gyakorlatáig. Korántsem véletlen, hogy a modern társadalomtudományokban jobbára csak három progresszív, kikerülhetetlen jelrendszerrel számolnak. És itt a nyelvi, matematikai ágazatok mellett pusztán csak a vizuális terület rúg labdába. Mi azonban csak amolyan megengedő, mellékes pozíciót biztosítunk e lélektani tartománynak. Mintha sehogyan sem bírnánk elszakadni a korábbi évtizedek racionális, dogmatikus örökségétől. Attól a szemlélettől, amelyben mindenekelőtt a természettudományok s velük együtt a gondolkodás primátusát hangsúlyozták. Csak hát miféle elmélkedés, gondolkodás az, ami mögött alig akad szerepe a tények, az alaposabb megfigyelések régiójának, egyben a fantázia egészségesebb mozgásának? Nem 10