Lengyel András szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 5. (Szeged, 2010)

Szuromi Pál: Sorvadó szempárok. Látáskultúránk pozíciói

nehéz válaszolnunk. Az ismert pszichológus, Radnai Béla egyszer egy országos matematikai verseny diákjai között vizsgálódott. Arra volt kíváncsi: vajon milyen okai lehettek a fiatalok szükségszerű kiesésének, lemorzsolódásának. Majd oda lyukadt ki: az adott gyerekek valójában nem bírták elképzelni magukban az öblösebb hordó és a parányibb borosüvegek képzet párját. Szóval: hiányos volt a fantáziájuk. Ami annyit tesz: még a matematikai műveleteknél is ott sáfárkodnak a vizuális adottságok. Nem is szólva most a többi kultúrterületről. Alighanem igaza lehet Vignynek, amikor velősen kijelenti: „Aki látni tud, annak a számára nincs kárbaveszett idő. Ami másnak tétlenség volna, az neki megfigyelés, elmélkedés". Tényleg, a kortársi idő kihívásait ajánlatos lenne valamivel komolyabban vennünk. Tisztázni például, hogy a mindenhatónak kikiáltott gondolkodás csakugyan megállja-e a helyét. Vagy Pavlov helyett inkább a zseniális Baudlaire-re hallgassunk, s vele egy másféle emberi minőségzónára. Hisz: „Az egész látható világegyetem nem más, mint tárház, tele képekkel és jelekkel, amiknek a helyét és viszonylagos értékét a képzelet szabja meg: táplálékfajta ez, amit a képzeletnek kell megemészteni és átalakítani. A képzeletnek kell alárendelni az emberi lélek mindegyik képességét, s az majd egyszerre mindet igénybe is veszi." (in: Miklós Pál: Vizuális kultúra. Magvető K., Bp., 1976. 7. o.) Akár a pedánsabb, racionálisabb gondolkodást is. Ezzel pedig az utóbbi felfogás életszerűségét, korszerűségét szeretném hangsúlyozni. Még akkor is, ha ez a jelenlegi viszonyok között amolyan „istentagadó" pogányságnak tűnhet. Aztán nem ártana fogalmi tiszta vizet önteni a pohárba. Minthogy a gyakran emlegetett vizuális kultúra lényegében nem is csak a látási aktusokhoz kötődik. Dehogy. A tapintási, térérzékelési mozzanatokat is magában foglalja. Vagyis olyasféle szintetizmus munkál benne, akár a képzelőerőben. Ezért tán leghelyesebben tér- és tárgykultúráról beszélhetnénk. Aminek a képszerű látás csupán egy kitűntetett aspektusa. Egyébként erre tendálnak a legújabb képzőművészeti törekvések is, amelyekben a kollázsos, installációs tolmácsolások viszik a vezérszólamot. Szóba hozhatnám itt a vizuális nevelésben jelentkező tartalmi, strukturális hiányosságokat is. Hogy a diakockás és egyéb képanyagok túlnyomó többsége nagyrészt csak a képzőművészeti példázatokra korlátozódik. S nincs bennük helye a köznapibb, életszerűbb látványszféráknak. Másrészt a mozgóképkultúra, médiaismeret tanításával is túl szűkkeblűek vagyunk. Ezekről a gondokról azonban a szakirodalmakban is bőven tájékozódhatunk. Ritkábban hallunk olyanféle szemléleti, módszertani megfontolásokról, amelyek némileg az érdemi felfrissülés irányába mutatnának. Erősen vitatható többek közt, hogy a művészettörténeti oktatásban minduntalan a kronológia hagyományos elveihez kell igazodnunk. Ezzel ugyanis azon nyomban a művészet mélyvizeibe ugrunk bele. Holott a köznapibb és művészi fotók felhasználásával, megismertetésével valami természetesebb átmenetet teremthetnénk a festészeti vagy szobrászati alkotásokhoz. Ráadásul a fotómasina ma már egy olyan elérhető, mindennapi eszköz, ami a fiatalok kelléktárában is egyre-másra megtalálható. Csak éppenséggel nemigen aknázzuk ki az ebből adódó gyakorlati, világlátási és esztétikai lehetőségeket. Pedig lényegében itt kezdődhetne a megfoghatatlannak tűnő világ érdemi ráncba szedése. Anil