A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 4. (Szeged, 2004)

Králik Ervin: A „Pannónia ének” Dugonics András kiadásaiban;

A „Pannóniai ének" Dugonics András kiadásaiban KRÁLIK ERVIN (ELTE, Budapest) A Pannóniai éneket először Révai Miklós adta ki Elegyes versei közt 1787-ben. Máig ebből a forrásból táplálkoznak az egyes szövegkiadások. Egy év múlva, 1788-ban újra megjelent a mű Dugonics András Etelka című regényének második kötetében, egy lábjegyzetben. Bár a két változat között határozott különbségek mutatkoznak, egyazon titokzatos énekről van szó, mely a fehér ló mondáját beszéli el. Épp e különbségek miatt bírálták sokan Dugonicsot, de főleg Révait, mondván, hogy nem bántak a szöveggel elég szakszerűen, önkényesen toldották-foldották. Révai (Dugoniccsal való gyors levélváltás után) visszautasította a vádakat, és leszögezte: nem egy kútfőből merítettek. Míg ő a Subich gróf által egy kódexben talált költeményt közölte, melyet Pray György és Cornides Dániel közvetítésével kapott, addig Dugonics Erdélyben jártakor 1765 és 1770 között (saját közlése szerint 1767-ben) kapta a kéziratot gyalakúti gróf Lázár Jánostól. Róla tudvalevő volt, hogy sok régi irat tulajdonosa, elődei is szenvedélyes gyűjtők voltak, s a mendemondák szerint „scytha" betűvel írt szövegeket is birtokolt (Széchy 436.). Dugonics később az Etelka második és harmadik kiadásában is közölte az éneket, sőt, az Etelka-történetet folytató Jólánka is tartalmaz belőle egy versszaknyit. Ránk maradt még egy levele, melyben Gruber Antallal közli a Pannóniai éneket. A továbbiakban az egyszerűség kedvéért az Etelka három kiadásában megjelent szövegeket Dl, D2, D3mal jelöljük, a Gruber Antallal közölt változatot D4-gyel, a máig hivatalos kiadást pedig „Révai"-nak nevezzük. Dugonics saját bevallása szerint is sokat változtatott a szövegen. Az általa birtokolt lap sok helyen beszakadozott, ezeket a helyeket neki kellett pótolnia. Később a szabálytalan szótagszámú, botladozó strófákat és a rímeket is kiigazította, sőt, itt-ott átstilizálta a szöveget. Ezért a tőle ismert négy szöveg mindegyike más. Ezen kiadásokban első ránézésre főleg a helyesírás feltűnő. Dugonics nem írta át korabeli olvasatra, sőt, kiemeli: „A versek, az akkori írás szerént, így vannak [...]". A Jólánkában le is írja őseink helyesírását, s példának éppen a Pannóniai ének egy versszakát idézi: ,,a' hosszan ejtendő bötüt megkettőztették, a kurtán-ejtendöt együgyüen így írták: voona (esset), vona (trahebat), Kaar (damnum), Kar (brachium). Egy régi Magyar éneket hoztam Etelkámban elő. (Lásd a' 114-dik Jegyzetet a' Másadik kiadásban) holott a' hosszan-ejtendö bötük meg-kettőztettetnek." Avatatlan szemlélő számára mesterkéltnek, körülményesnek tűnik a helyesírás, különösen a rengeteg hehezetes betű, a magánhangzók kettőzése, a vv-betű írásmódja. Mégis minden egyes elemre találunk példát a XVI. század elejéről. A hosszú magánhangzót (pl. 26. sor, Dl: „azth hallottaak") még a Révai-változat is így írja: Mykorth azth hallottaak (RMKT I, 234). Vagy 32. sor Dl: Keoveer Feodre bee zaallanaanak, Révai: Ewk az fewdre beezállanának. A t hang í/z-val való írása pedig általánosan elterjedt volt: keweth, ithewle, oth, stb. Nagyon gyakori Dugonics szövegeiben a mai y helyett a h használata (pl. Dl, 3. sor: Magharoknak, 17: Nagh, 21: Egghik). Erre még a szigetvári hős, Zrínyi Miklós egy 1559-es keltezésű levelében is találunk példát: se egh felew, se más felew (Széchy 455.). Ez a példa tökéletes annak szemléltetésére is, hogy az ew tipográfiai jel nem mindig az ö hangot jelöli, itt például az é-t, de jelölhet e-t és í-t is. 27