A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 3. (Szeged, 2001)

Lengyel András: József Attila életrajzához

a költőt közeli ismeretség, sőt - a nagy korkülönbség ellenére - barátság fűzte. Természetes tehát, hogy a közelébe helyezkedett el. Halász Gáborhoz - képletesen is - ekkor kerülhetett közelebb. Beszélgetésükről, sajnos, semmiféle információnk nincs. De megtörténte nem kétséges. Halász Gábor ugyanis már korábban is fölfigyelt a költőre, a díjkiosztást követően pedig megélénkült érdeklődése iránta. Hogy Halász Gábor már ezt megelőzően is számontartotta József Attilát, kiderül a Pesti Napló 1933. március 21-i számának Beküldött hírek rovatából. Itt, a 10. oldalon, az esedékes előadások fölsorolása között szerepel a következő hír: „Halász Gábor: A legújabb magyar líra. VIII. (Erdélyi József, József Attila). Közreműködik Gárdos Kornélia. ¥i 7 órakor a Szabad Egyetemen: 1 l.sz. tanterem, Múzeum krt. 6-8." Azaz: Halász szabad egyetemi előadás sorozatának aznapi, keddi előadása József Attiláról szólt. Hogy milyen portrét rajzolt föl ekkor a költőről, nem tudjuk; előadását a jelek szerint nem publikálta, beszámoló pedig nem jelent meg róla. Az a tény, hogy Erdélyivel együtt beszélt róla ad csak némi útbaigazítást. Az előadás puszta ténye azonban elismerést jelez: ez már a számontartás gesztusa. A díjkiosztáson való személyes találkozás ezt az odafigyelést erősíthette meg. Nem lehet ugyanis véletlen, hogy a Babits szerkesztette Nyugat ezt követően, gyors egymás utánban, kétszer is írt a költőről. Előbb, a márciusi számban Füst Milán, majd az áprilisiban Halász Gábor, jóllehet az 1934 decemberében megjelent Medvetánc szerkesztőségi tudomásulvételéhez elegendő lett volna egyetlen, szokványos recenzió is. Halász Gábor több könyvet összefogó, „kollektív kritikája" (KJA 1: 374-375.) rangot adó terjedelemben foglalkozik József Attilával, s kritikája jó megfigyelésekben gazdag, okos írás, értékítélete pedig egyértelműen elismerő. A költő addigi recepciójánál magasabb rendű szöveg. Alaphangja az elismerés: „József Attila válogatott versgyűjteménye fényesen igazolja tehetségét", ő az a „fiatal, aki a legeredetibb módon használta fel az újat" (KJA 1:373.). S dicsérte nyelvét, „szófantáziáját", „képzeletének groteszk, elevenítő erejé"-t stb. (KJA 1:374.) Jellemzései is -mivel zömmel találóak és éleslátóak - implicit elismerésnek vehetők. Voltaképpen csak egyetlen kifogása volt: „A külvárost átszellemítő költőnek a legnagyobb ellensége a pártprogram. [...] Túlságosan komolyan vette a szakszervezeti kötelezettséget" (KJA 1:375.). Ez a kifogása azonban részben valódi problémára reflektál, részben pedig - jól felismerhetően - a féltés jele. Azt sem tagadható persze, hogy bíráló észrevételeit némi értetlenség is alakította, de ez - a kritikatörténet tanúsága szerint - egyáltalán nem kivételes eset; a kritikatörténet legalább annyira félreértések története, mint amennyire a fölismeréseké. József Attila, megismerve a kritikát, nyílván azonnal, tehát még 1935 áprilisában levélben reagált rá. Ez a levél, sajnos, Halász „levéltárával" egyetemben elpusztult, szerencsére a címzett, már a költő halála után, egy újabb József Attiláról szóló cikkében idézett belőle egy részletet (JAVL 318.). Ebben a levélben a költő megvédte, vagy inkább megmagyarázta versalkotó eljárásának természetét. Magyarázatát a kutatás azóta is egyik igen fontos megnyilatkozásának tartja. Talán nem véletlen, hogy e fontos érvelésre éppen Halász Gábor magas színvonalú interpetációja nyújtott neki alkalmat. Halász Gábor 1935-os kritikája így is a mértékadó irodalmi közvélemény áthangolódásának, kedvezőbbé válásának jele volt - s további elismerés előmozdítója. Füst Milán és József Attila József Attila, minden jel szerint, Füst Milánnal is a Baumgarten díj kiosztásán ismerkedett meg. Elvileg közös barátjuk, Kosztolányi Dezső társaságában is találkozhattak, 63