A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 3. (Szeged, 2001)

Péter László: Tömörkény István: Öregembör napáldozatja Szövegmagyarázat

— Ahán —feleli büszkén a Marci, és ezön most mán mosolyognak mind valahányan. Zizög a száraz babhaj, ahogy anya, apa válláról a földre veti. Anya mingy ár vacsora kászolítása után igyekszik. Tüzet rak. Ëtël az epörfa alá, a malomkűre tányérokat hoz ki. Cifra tányérok ezök, kunos kék virág van bennök. Dorozsmait vötték régön. Azután mén égy bögrével az istállóba, hogy égy fejet tejet hoz nagyapónak. Mert Mony hert nem öszik főtt vacsorát, öreg ű mán ahhon, ü csak úgy mögissza a tejet, ahogy azt a mi jó Istenünk a tehénbe adja. Azér is az első fejet az üvé. Az átképzeléses előadásmódnak itt is két szép példáját találjuk. Az első: hozzák a babot. Én édös jó Istenöm, de szépre nevelted az idén. A következő mondat már ismét az íróé. Még akkor is, ha a depalatalizált Ián és a kétszer is è'-vel ejtendő Ëtël, a kászolítás szerepel a folytatásban. De az megint Menyhért szeretettől ellágyult megállapítása: Hogy hozza a Marci a babot, hogy alig bírja. Az Ëtël azért is külön magyarázatot igényel, mert csak ez az ejtésmód igazolja a névnek -ka kicsinyítőképzőjét. A népszerűvé lett lánynév kitalálóját, Dugonics Andrást az ë hangot nem ismerő e-ző írótársak a magánhangzó-illeszkedés vélt hiányáért így gúnyolták: az Etelka szép kis magyar könyvecska (Prónai Antal: Dugonics András életrajza. Szeged, 1903. 122.). Petőfi ugyan ismerhette az e-i, de versében nem írhatott mást, mint ahogyan ifjú múzsáját hívta családja, környezete: Cipruslombok Etelke sírjáról ( 1845). Tömörkény érezte ugyan, hogy valamiképpen vissza kéne adnia az Ëtël különleges hangjait, de fonetikai ismeretei erre sem voltak elegendők. Ezért több elbeszélésében is {Etal adobban, l900;Etal, 1903; Etal és Tóni, 1915) a-val próbálta tükröztetni. Talán a becenév Eta csábította erre. Érdekes, hogy senki — irodalmi kritikus, nyelvtudós — nem értette meg az írónak e félrecsúszott kísérletét; nem javította ki; nem okosította föl életében, sőt azóta sem magyarázta meg e furcsa, sosem volt névalakot. Említett kiadásomban az Ëtël a dobban kijavítva szerepel. A kászolít jellegzetesen Szeged környéki tájszó: talán а készít mé\y hangú változata. Az ÚMTSZ kiskunhalasi adata is alighanem szegedi kirajzottaktól származik. A bennök ö-je nem népnyelvi ejtésmód: a korabeli irodalmi nyelv írásmódja; ma finomkodónak érezzük, a helyesírási szabályzat 1954-ig párhuzamosan a bennük formával megengedte; azóta elavultnak tartja, és ez utóbbit emelte normává. A fejet ritka tájszó lehet; a SzegSz. adatán kívül az ÚMTSZ is csak a szlovákiai Kürtről ismeri. Képzése logikus: sifejésnek ugyanolyan eredménye, mint az írásnak az irat. Itt is mellékmondatba van rejtve Menyhért gondolata: addig az író beszél, míg arról szól, hogy nagyapó öreg gyomra már nem bírja a főtt vacsorát, ő csak úgy issza a tejet, ahogy azt a mi jó Istenünk a tehénbe adja. Hozza is az Ëtël Ián hamardossan, nagyapó pedig olyan szépen iszogatja a porcellán bögrébül, hogy gyönyörűség nézni. Ahogy avval készen van, föl is áll, és mén az ereszét alá, hogy lefekszik. Jó, hosszú, selyömszöríí, egész takaródzásra való, törött bőrű subán szokott ott aludni nagyapó. Elsőbb azonban a kis kanalat, kis villát odalopja a huncutságos vén embör a Marci tányérja alá, hogy majd örül rajta a kis kutyafékom. A hamardossan d-')Q ugyanolyan inetimologikus mássalhangzó, mint amostand végi. A hosszú ss a két magánhangzó közötti mássalhangzó törvényszerű, bár szintén nem kivétel nélküli megnyúlása a népnyelvben. A takarózás affrikációs változata ugyancsak, ha nem 54