A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 3. (Szeged, 2001)

Kisebb közlemények - Sz. Szigethy Vilmos: Békefi Antal

Könnyű ezt egy tizenhét éves lánynak mondani. Voltaképpen nem is szabad így kezelni, ha komolyan távol akarjuk magunktól tartani, mert csak szítjuk a tüzet. Gizkó egyszer azzal jött. — Kérőm van, Marosi pestmegyei földbirtokos. Mit csináljak? — Menjen hozzá, de nagyon gyorsan. Szinte örült neki, mert lemarad róla ez a kellemetlen ragaszkodás, aminek sem értelme, sem jövője. — Komolyan ajánlja? kérdezte a lány. — A legkomolyabban. Nyilván jött még utána egy csomó frázis. A makacs kis lányfej pedig okoskodni kezdett. — Azért is felesége leszek Marosinak, hadd fájjon. Úgy is lett. Az ura sokkal idősebb volt nála, de úri ember, aki abban bizakodott, hogy majd megérkezik a szerelem később, nem szabad a dolgot erőltetni. Körülvette a feleségét minden kényelemmel, adott neki annyi pénzt, amennyit csak el tudott költeni. Az asszony élt is a jogával, mégse alkalmazkodott. A romantika tovább erjedt benne s valóságos kis istent látott Békefiben, mindig keresve az alkalmat, hogy az tudomást vegyen róla. Egyre a válás gondolatával foglalkozott, amíg azonban az anyja élt, erről szó sem lehetett. Az öreg Barcsayné distingvált egyéniségű asszony volt, ilyesmit nem tűrt volna el. Mihelyt meghalt, Gizkó ott hagyta az urát, aki - állítása szerint - egyébként is alig-alig gyakorolhatta férji jogait. (Az ilyesmi állítása kedves sportja azoknak a nőknek, akik újabb házasságra lépnek, vagy anélkül szeretnek valakit. Pedig a valóságban minden gyűlölet mellett is legbujább szeretőjük az uruknak.) Marosi nem akart válni, hagyta az asszonyt járja a bolondját, többnyire Münchenben, ahol festőiskolába iratkozott s egzotikus tanulmányairól érkeztek hírek. A levelezést pedig újra megkezdte Békefivel. Hosszú, egész novellákat kitevő írásokat küldött. Néhány rész, amit olvastam belőlük, határozottan szép és hangulatos volt. Az egésznek a tenorja oda adó; egyre növő szerelem, de ugyanakkor sajnálja Marosit, aki viszont őt szereti és boldogtalan lesz. Néha sürgöny érkezett: — Levelemet ne bontsa fel, küldje olvasatlanul vissza. Szinte ki volt számítva, hogy félórával jöjjön meg a sürgöny a levél előtt, amelyben lemondott Gizkó Békefiről. Marosi annyira rimánkodik, hogy vissza kell hozzá mennie. Az amúgy is beteg embert mód fölött egzaltálták ezek a dolgok. — Az úristenit neki, fakadt ki előttem, mit piszkálgat akkor! Nem nekem való az ilyen hecc, menjen a fenébe. Nekiült, egész estig a választ írta, de toll lévén a kezében novella lett belőle. Nem tudta magát férfias erővel kiszakítani a históriából. Aztán megint nagy szerelem, megint lemondás, izgalmas variációkban. Mellékesen apró anyagi zavarokban nyakig süppedt, forintokat kellett a kiadótól kicigánykodni, váltói jártak le, - csodálatos , hogy meg nem bolondult bele. Legyen az ember diákosan szerelmes, mikor minden perce élet-halál küzdelem az élettel! Végre belement Marosi a válásba. — Akármint fordul az élete, akármikor tér vissza hozzám, mindig örömmel fogadom! — búcsúzott az asszonytól. 167