A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 3. (Szeged, 2001)

Kisebb közlemények - Sz. Szigethy Vilmos: Békefi Antal

Békefi mint valami kamasz készült az esküvőre, volt valami szánalmasság erőszakolt tavaszában. A Dadinak (aki Valnicsek Béla fővárosi káplán, majd plébános nővére) egetföldet, úri módot, nagy hatáskört ígért, folyton a lakásberendezéssel volt elfoglalva s szőtte a szebbnél-szebb terveket. Az esküvő is megtörtént, de nem hozta meg azt a nagy anyagi fellendülést, amiről Békefi szerelmi elragadtatása mellett sem feledkezett meg. Sok szó esett az asszony anyai jussáról, bizonyos debreceni részvényekről, viszont én továbbra is aláírtam Békefi apróbb váltóit. Ellenben nem maradt abba a betegség, sőt fokozódott. Gizkó még áldott állapotba is került, de abortált. Külön hálószobát rendeztek be s az asszony nagyképűen megvárakoztatta félóráig is látogató barátnőit. Általában szerettek volna előkelőt játszani, de nem volt a vérükben. Békefit a forszírozott (tüdőbajosoknál egyébként sem normális) nemi élet rontotta meg. Végtére is Gizkó legszebb húszas éveiben volt, ápolt testű és gömbölyű idomú. Ha akarom, szép is, bár a szépség fogalmával élnek vissza a legtöbben. Kezdett fölcsapni betegápolónak s mint ilyen ő maga sürgette a davosi kúrát. Annak a helynek nemzetközi forgalmában jól érezte magát, korcsolyázott, szánkázott, adta az önfeláldozó Gizust, pláne messzire lévén Szegedtől mesélhetett amit akart. — Majd akkor hiszünk neki, mondogattuk, ha a szegedi tanyákon is tud önfeláldozó ápoló lenni. Dehogy tudott. Általában a legérthetetlenebb probléma volna, ha nem ismerte volna valaki közelről. Először is abból a különös szögből nézte a világot, amely judiciumok nélkül megállapít valamit s ahhoz makacsul ragaszkodik. Megkapta a Békefit környező romantika s azt hitte, hogy az írót az egész világ bálványozza, térdet-fejet hajt előtte. Következőleg a felesége előtt is. Minden különösebb műveltség, tudás, sőt szigorúan vett intelligencia nélkül rendkívül nagyra tartotta magát és a családját. (Mindebben maga Békefi erősítette éveken át, természetes okokból szuperlativusokban írván a család szerepléséről, még az öreg Barcsayról is; mikor az ipartestületben inasokat szabadított fel.) Arra sosem jött rá - még ha mondták volna is - hogy szegény Békefi épp olyan ember, mint más, sok tekintetben talán kevesebb. Igazi barátja, ragaszkodó híve kevés volt, csak olyanok, akik elnézték és betegségével magyarázták természete sok megnyilvánulását. Az újsággal terrorizálta a várost, akárhányszor igazságtalan támadásokat intézett egyesek ellen, személyes megbántást nyilvános meghurcolással torolt meg, meghurcolás alatt értve azt is hogy nem mindenki szereti nevét lapban olvasni. Szertelen volt s ahogy a dicséretbe képtelen helyes mértéket alkalmazni, úgy kiszerkesztésében is. Sok volt az ellensége, haragosa, akik bizony nem éppen a magasztalás hangján emlékeztek meg róla, ha biztosak voltak benne, hogy nem kerül a fülébe. Már most mindezt az asszony szemében földöntúli glória helyettesítette, hiszen fogalma sem lehetett róla, hogy régi esztendőkben, ízetlen újságírói harcokban hogy tépázták az ő urát is. Gizkó önmagát szerette elsősorban s hiába mesélte a család, hogy az asszony mindenét az urára költötte. Költötte magára. [Békefi] Halála után derült ki, hogy Gelléri Mór mennyi pénzt, újságírói, szabadkőművesi, sőt kormánytámogatást is eszközölt ki a davosi költségek fedezésére. 168