A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 3. (Szeged, 2001)

Foote, Kenneth E.–Tóth Attila–D. Árvay Anett: Emlékezés, nemzeti identitás, politikai emlékművek rombolása

ták át. A megmaradt eredeti emlékművek igen rossz állapotban vannak, és csupán néhányat restauráltak. Székesfehérváron, a Városháza épületében valamint Szegeden a Hősök kapuja alatt láthatók helyreállított freskók. Mindkét Aba-Novák Vilmos alkotás a 30-as évekből származik; Horthyt és a kormány irredentista törekvését üdvözli. A második világháború után a freskókat befalazták, mostani felújításuk azonban nem elsősorban a freskók témája miatt történik, hanem Aba-Novák művei iránti érdeklődésből fakad. A korszak két legnagyobb szobra, jelenleg a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem területén és a Gellért hegy tetején áll, ezeket egyszerűen csak átalakították és átnevezték. A Horthy korszakhoz hasonlóan a magyar holokausztra sem emlékeztet sok emlékmű a köztereken. Elhagyott zsinagógák és zsidó temetők tanúskodnak arról, hogy Magyarországon jelentős zsidó népesség élt. A magyarországi zsidók elhurcolása csak a második háború végén, 1944 tavaszán és nyarán történt meg az országban. A Horthy kormányt felváltó német irányítású, de magyar náci bábkormány 500-600 000 magyar zsidót hurcolt el, és végzett ki haláltáborokban (HERCZL 1993, BRAHAM és PÓK 1997, BRAHAM és MILLER 1998). Ez az óriási veszteség mégsem jelent meg köztéri emlékművekben olyan mértékben, mint Németországban, Ausztriában, Lengyelországban és más országokban, amely azt bizonyítja, hogy a holokauszttal szembenézni még ma is kényes kérdés. A budapesti Dohány utcai zsinagóga mögötti nagy emlékművön kívül (7. sz. fotó) nem sokat találunk jól látható köztereken. A Szilágyi Erzsébet fasoron álló Raul Wallenberg emlékmű is valahogy elvész az út mentén. Szegeden a holokauszt áldozatainak emléket állító tábla a zsinagóga falán belül látható. Mindemellett a helyzet talán lassan változik, remélhetőleg a zsinagógák rekonstrukciója folytatódik, és új emlékművek is születnek. A szentesi zsinagógát például közkönyvtárrá alakították, és a bejáratnál egy emlékművet helyeztek el. Franciaország, Svájc és a római katolikus egyház az előző évtizedekhez képest, most sokkal nagyobb felelősséget vállalt a holokauszttal kapcsolatban. A másik bonyolult kérdés a második világháború végére való emlékezés. A szovjet második világháborús emlékművekhez való viszony az 1945-89-es időszak ambivalenciáját tárja fel. Majdnem az összes, a köztereken álló, szovjet hősi emlékművet eltávolították 1989 után, ellenben a szovjet temetők illetve, a temetőkben felállított emlékművek érintetlenek maradtak. Az, hogy a Vörös hadsereg milyen óriási emberáldozat árán szabadította fel Magyarországot, nem vitás, de az utána következő négy évtizedes szovjet uralom alatt elpárolgott a felszabadulás fölött érzett öröm. A jelenlegi kompromisszum arról rendelkezik, hogy tisztelettel adózzunk a háború halottainak, de távolítsuk el a felszabadulásra utaló direkt jeleket. Még nem látható tisztán, mi lesz a kommunista rendszer többi műalkotásának sorsa. Viszonylag kevés szobrot és emlékművet semmisítettek meg 1989 után, amint azt említettük. Ez azt is jelenti, hogy néhány jellegzetes kommunista jel a köztereken marad, jóllehet félreeső helyen (PRAKFALVI 1999). A két legnagyobb ezek közül a Kerepesi temetőben látható: az egyik a tanácsköztársaság negyvenedik évfordulóján a nemzetközi munkásmozgalomnak ajánlott kommunista panteon, a másik pedig az 56-os forradalom leverésében meghalt kommunisták síremléke (STURCZ 1983, TÓTH 1986, JENIÉ 1993, CSERNUS-LUKÁCS, TRIFF és ZSIGMOND 1999, 14-19. old.). Az egyetlen változás az említett emlékművekkel kapcsolatban, hogy a kommunista panteon néhány halottját, a család kérésére, exhumálták, és máshol temették el. A 60-as években a tanácsköztársaság emlékére emelt kis emlékművekről, mint például Szolnokon vagy Szentesen, egyszerűen csak eltávolították a feliratokat. 147