A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 3. (Szeged, 2001)

Szigeti Lajos Sándor: „Hív a halál boleróba” Zenei hangoltság Baka István műveiben

hangnemére és legalább olyan tökéletesen alkalmazza a hagyomány megkívánta visszatérő motívumokat, melyek - mint láttuk - mindig is jellemezték évszázadokon keresztül a haláltáncot, így alkalmazza a nyomatékhoz szükséges lüktető ismétléseket: „Megszólalt a halál bolerója; [...] Hív a Halál boleróba; [...] Zúg a halál bolerója; [...] Búg a Halál bolerója; [...] Zeng a Halál bolerója; [...] Bong a Halál bolerója; [...] Elnémult a Halál bolerója". Hasonlóképpen alkalmazza a hagyománynak megfelelő állandó figurákat: borissza (iszákos), klarissza (apáca), veterán (aki érdemrendeket kap azért, mert embert ölt), szajha, dalnok (lehet talán költő vagy mindenkori talpnyaló?), pásztor (esetleg Jézus alteregója?), titkár (itt bizonyosan párttitkár, de egyúttal a mindenkori fennálló hatalmi rend birtokosa). Látható, hogy Bakánál mintegy aktualizálódnak a szerepek, de abszolút értelemben mégis tökéletesen érzékelteti a bűnösök listáját, szinte szociografikus hitelű a vers e kisvilága. Működteli az ubi sunt formulát („Ou sont le neige d- antant?"): „...Táncol a szajha/bár megaszalva/ Csügg le a bőre a sárba...". Folyamatában láttatja az egész mechanizmust, de nem lehet tudni, hogy ő maga részese-e. Mert ha így van, márpedig a „Lépj a körünkbe ne félj hát!" imperatívusza ezt sugallja, akkor ez a fajta narratológiai pozíció (a lírai én és a lélek azonosítása) a lehetséges világok klasszikus esetévé növi ki magát. Az is lehet, hogy Baka itt az Élet és Halál közti pozíciót foglalja el, és éppen ezért teheti meg, hogy él a gúny és irónia eszközével (ld. például a „Járja a titkár..." sort). A zárószakasszal nemcsak a teremtés értelmét tagadja a költő, de a hazug hatalom uralta hazug létet is parodizálja, illetve a haláltáncot - utalva Arany Walesi bárdokjánx is -a hatalmi önkénnyel való szembenállásként artikulálja. (Vö. NAGY, 2001. 103.) Az ember sorsa: az, hogy nincs múlt, nincs jövő kárhozat nélkül, le kell mondanunk minden kapaszkodóról, esélyről az üdvözülésre - ez fogalmazódik meg egy másik hasonló versben, a Mefisztó-keringőben is, amely a Baka-életműben nem csak a Halálba le rónak, de a Traiiermarsclm'ák is párverse, társverse. A Döbling című kötet Mefisztó-keringő című ciklusának nyilóverse az utóbbi, a cikluscímadó mű pedig a záróvers. A két mű motivikus szempontból is szoros kapcsolatban áll egymással, előbbit a trombita „tralatatam"-ja tagolja különböző egységekre, utóbbit pedig a Sátán hegedűje motívum ismétlődése. Mint Nagy Gábor írja: „Előbbiben a gyászmenet válik dionüszoszi forgataggá, utóbbiban a bál kap szorongatóan sejtelmes hangulatot a hegedűs Sálán közbelépésével. S a MefiszXó-keringő harmadik szakaszában a bálra szinte rázúdul a Trauermarsch halál-látomása, de itt nem égi, hanem told alatti szférából lép ki a halál."(NAGY, 2001. 93.) A Gustav Mahler emlékének ajánlott Trauermarsch egyszerre gyászmenetvers, haláltáncvers, Monarchia-sirató és modern apokaliptika: „Tratatatam, tratatatam, tralatatam... / Közeledik a gyászmenet, / a réztücsökciripelésben / nyikorognak gyászkerekek, / s mint körfűrész, forog a hold, / csillagon görcsön - felsikolt, / hasad a deszka-éj, az ében, / szekercecsattogás - ki épít / ravatalt vagy vesztőhelyet? / Trombita-csiganyálas rétek, / közeledik a gyászmenet, / gyászkancáján üget az élen / a tábornok, a hölgyek arcán / gyászfátyol-napfogyatkozás, / huszárok mentéjén a sujtás / szögesdrót, zúzmaralepett, / trombita harsan - réztücsök, / gyászarkangyal suhog az éjben, / lebeg a gyászolók fölött, / óceánjáró-nyelv ütődik / fogsora jéghegyeibe, / állnak cselédlány-dunyha boglyák / trombila-csiganyálezüstben, / rulettgolyó-hold fut az égen, / csillagzsetonok halmait / söpri maga elé az Isten, / és réztücsökciripelésben / - bakján a Sarkcsillag a lámpa - / úszik a gyász-Göncölszekér. / A tavak ablakát betörve, / mint szétdurrant pezsgőspalack, vízmélyig gomolyog az éj." Tulajdonképpen hasonlóan démonikus képpel és metaforikával találkozunk a Mefisztó-kering/íben is, amelyben fokozatosan úszik egymásba a bál és az emberi (sátáni) alakot öltő temető apokaliptikus képe: 109