A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 2. (Szeged, 1999)

Szuromi Pál: Egy földközeli festőpoéta. Lóránt János Demeter munkásságáról

Hollandiában a hazai avantgárdé művészek alkotásaiból. Csáji Attila, a közismerten korszerű festő a következőképp számol be a rendezvény fogadtatásáról. „A kritikák örömmel, bizonyos fokú meglepetéssel üdvözölték a munkákat, dicsérték a kiállítók felkészültségét, a legfrissebb irányzatok Magyarországon való megjelenésének gyorsaságát... De valamit hiányoltak: a magyar avantgarde-nak nincs jellegzetes arca. Feleslegesnek tűnik a jelző, hogy magyar".

14 Félreértés ne essék: Lóránt egyáltalán nem tartozik a kimondottan magyaros, népművészeti elemeket alkalmazó művészek közé. Ő csak Bolygó hollandi módjára járja az országot, világot, habár festészetében minduntalan visszatalál azokhoz a tematikai, formai bázisokhoz, amelyek számára érzelmileg és tartalmilag is sokat jelentenek (békésszentandrási, salgótarjáni élmények). S ne gondoljuk, hogy az alkotó pusztán csak a hazai művészet tanulságait kamatoztatja munkásságában. Szó sincs erről. Számára éppúgy megszívlelendő Kandinszkij, mint Tapies vagy Bacon festészetének tanulsága. Ám ő ilyenképp sem lesz egyszerű formai, stiláris utánzó. Neki a gondolati, tartalmi üzenet akkor is alapvető fontosságú, amikor absztrakt, expresszív formanyelven beszél (pl.: Ördögszekér, Elhagyott bánya, Magasból). Nem kétséges így, hogy Lóránt számára a művészet alfája és ómegája az etikai, formai hitelesség. Ehhez viszont nincs szükség kapkodásra, oktalan alkalmazkodásokra. Még akkor sem, ha a kortárs művészetben ilyen módi járja. Senki sem akar lemaradni, ott szeretnénk lenni az aktuális áramlatok nemzetkőzi mezőnyében. Ami persze önmagában nem is ártalmas. Lóránt János Demeter azonban tud valamit a versenyfutó művészet, a rohanó idő veszélyeiről. Először is értésünkre adja: manapság nem csupán a látványos gyorsaságért, de a csend, a türelem és a lassúság jogaiért is meg kell küzdeni. Azért, hogy a „Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen" - költői jogrendje továbbra is érvényben maradjon. Nem is csodálkozom különösebben, hogy a hazai művészeti kritika az utóbbi évtizedekben valahogy megfeledkezett Lórántról. Akik ugyanis a gyorsaság, a korszerűség és a sikeresség elkötelezettjei, azok némileg bosszankodva néznek a lassú, fontolva haladó és földközeli művészekre. Pedig az alkotó ilyenformán is eredeti, modern egyéniség. Már csak azért is, mivel ösztönösen is érzi, hogy ebben a felpörgetett világban valami ránk kényszerített, külsődleges szellemi és időzónában kellene élnünk. Ezt pedig mindenestől nem bírja elfogadni. Ő leginkább csak a saját időélményeihez tud igazodni. Nem mintha a művész összeférhetetlen, egoista személy lenne. Csak az ő erkölcsi normái közelebb állnak a dolgos kétkezi és puritán emberekhez, mint a tülekedő, törtető polgárokhoz. Miként ez humanisztikus melegségű, embercentrikus festészetéből is kiderül. Ami lényegében annyit tesz: Lóránt igenis kollektív szellemű, közösségi ember. Azt szeretné, ha „...sehol sem lennének gátlásos és elesett emberek".

15 Ahogy maga is minduntalan arról álmodozik, hogy egyszer azért csak-csak visszaköltözik kedves szülőhelyére. Mert az érzelmi, emberi gyökereket nem lehet kitépni belőle. Mindenesetre a hatvan éves művészt mintha a kegyeibe fogadta volna Fortuna istennő. Elvégre: 14 BOSNYÁK SÁNDOR (összeáll.) 1985.13. 15 MENYHÁRT LÁSZLÓ 1982. 26. 167