A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 2. (Szeged, 1999)

Szuromi Pál: Egy földközeli festőpoéta. Lóránt János Demeter munkásságáról

pusztán csak felső, töredékes részét látjuk. A fölötte lévő üres térségben ellenben sejtelmes, mozgékony füstfoszlányok haladnak. Utalhatnak ezek hegységre, lovasra vagy madárra: szinte terjesen mindegy. A művész ilyenformán is ezeket kémleli. Amivel szinte beavat bennünket a meditáció és inspiráció érzékeny folyamatába. Igaz, más festőket is megragadott már a cigarettázás misztériuma (pl.: Lakner László: Tanulmány egy cigarettázóról). Az, hogy itt a hengeres, anyagszerű tárgyból előbb-utóbb illékony, szellemszerű képződmény lesz. De Lóránt festői közvetlensége ezúttal is majdhogynem páratlan. Neki a különféle szélfúvások éppúgy tanulságosak, akárcsak a cigarettákból eredő füstgomolyagok. Azután az Autóbusz az 5. állásról című képnél ismét egy közlekedési megállóban találjuk magunkat (1981). Miként a Raposkánál. Nem az az érdekes, hogy jelenleg is három, négy munkás-féle ácsorgó figurával találkozunk. Még az sem különösen meglepő, hogy a távoli horizonton felhőkbe burkolódzó panelházas városrész mutatkozik. Inkább az a meglepő: itt a művész a pislákoló esti gázlámpák fényére hagyatkozik. Közben magukba mélyedő, zárkózott alakjait nagyobbrészt hátulról formálja meg. Szinte személytelenül. így a felvillanó, „rembrandtos" fények amolyan kísérteties lényekké transzporálják e nagyon is valóságos hétköznapi embereket. Ami lényegében annyit tesz: Lóránt absztraháló, átszellemítő törekvése a realisztikus létképeknél is szembetűnően kamatozik. Eddig is láthattuk: a realista alapállású művésztől ugyancsak idegen az emberi figurák esztétikai feltupírozása. Ő rendszerint egyszerű, esetlen alakokat szerepeltet. Nos, e tekintetben a Munkás - Művész találkozó egyféle szemléleti továbblendülésnek is felfogható. Mert itt nyilvánvalóan felszínre kerül Lóránt lappangó ironikus, humoros vénája. Elvégre gömböc, kuglifejű és komikus alakok képviselik a művészeti előadókat. A bányász hallgatóság ellenben világos, sziluettszerű masszaként van megjelenítve. Fölöttük mértanias, villogó tónusú alkalmi tetőzet, amelyből kályhacső fúródik a magasba. Miként a távoli hegytető fölött is sötét füstfelhők szállingóznak. Szóval: megint a füst, ami ezúttal is túlmutat praktikus funkcióján. Minthogy itt szemlátomást egy merev, erőltetett és sületlen kulturális rendezvénnyel van dolgunk. Amelynek úgymond nagyobb a füstje, mint a lángja. Mit lehet ugyanis mondani a művészet szépségeiről megannyi fáradt, elgyötört munkásembernek? Egyszóval: az alkotó aktuális társadalomkritikai bátorsága is ott feszül e visszafogott tónusú, kiváló képen. Akárcsak Szalay Ferenc hasonló szellemű Tsz-közgyűlésén. De most vissza a síkvidéki, öblös tájvíziókhoz! Érdemes például összevetnünk a Puszta és a Gáton (Biciklizők) című olajműveket (1990, 1983). Már csak azért is, mert jelenleg is kiderül: fokozatosan módosul, differenciálódik Lóránt tér- és formaszemlélete. Emlékezhetünk: a korai képeken minduntalan magasba emelt, határozott horizontvonalakkal találkoztunk. A Pusztán viszont alaposan lesüllyed a szemhatár, amivel az atmoszférikus, légies szférák óhatatlanul előretörnek. S ezzel együtt a lazúros, foltszerű festésmód is megerősödik. Ugyanakkor mindkét tájlátomáson valami archaikus erejű, monumentális tájélményt kapunk. Ezúttal a gáton bringázó figurák vagy a különféle állatmotívumok olyannyira picinyek, mint a földben vájkáló apró bogarak. Úgyhogy a festő számára az őselemek viaskodása, a természet misztériuma a leghatalmasabb erő. Nála a Puszta kietlen térsége is úgy jelentkezik, mintha a rusztikus kitüremlésekben még ma is ott sajogna évezredek geológiai és mitológiai energiája. 162