A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 2. (Szeged, 1999)

Szuromi Pál: Egy földközeli festőpoéta. Lóránt János Demeter munkásságáról

komorabb, fanyarabb (1968). Igaz, ezúttal a kép mondandója két suta, rejtőzködő férfi figurára van kihegyezve. Szinte egy abszurd lélektani dráma jelenik meg előttünk. A zárt, egymásra figyelő alakok nyilvánvalóan összetartoznak, bár ilyenformán sem tudnak mit kezdeni egymással. Mintha súlyos vasketrecbe lennének zárva, amit mégsem lehet egykönnyen kinyitni. Nem, mivel a figurák fejét szigorú vonalsáv köti össze. Lent viszont mégiscsak közéjük áll, mintegy elhajlik a mögöttük lévő sima falfelület. Úgyhogy az azonosság és elkülönülés kíméletlen emberi dialektikájával szembesülünk. Azt is mondhatnám: a társas magánnyal. Ez pedig szemlátomást nyomasztóbb, súlyosabb mindennél. Mert az előbbi művön is magányos alakkal találkoztunk. Az ő helyzete azonban közel sem olyan kétségbeejtő, mint az ittenieké. Ezek mégiscsak egy kisebbfajta kollektívát alkotnak, de így is magukba vannak záródva. Mintha azt mondaná a művész: mi valahogy be vagyunk börtönözve önmagunk testi, lelki bástyáiba. És alig van köztünk érdemleges átjárás. E tőmondatos, feszültségteli képen egyébként különösen előjön Mednyánszky László expresszív hatása. Főként a hátsó figura fejének kábult, álomittas és fürkésző megformálása mutatja ezt. Ami azt jelenti, hogy Lóránt magányos, külteleki alakjai némiképp e kiváló mester elesett, csavargó figuráival rokoníthatók. Már csak azért is, mivel a művész is az egyszerű, kétkezi és vándoréletű emberekhez vonzódik. Itt van mindjárt a Kubikus című olajkép, amely egy időben született az előbbi alkotással (1968). Talicskára támaszkodó, pihenő munkásembert látunk, körülötte pedig egy-egy sommázott, dombokra emlékeztető földbuckát. Most mintha üdébb, elevenebb lenne a festői előadás, habár a nagyvonalú, erős felületek továbbra is megmaradnak. Csak épp e figura kialakítása egyféle plasztikus, kubisztikus metodikát követ. Persze e csontos, sötét arcú alak különben is uralja a képet. Közben lelógó kézfeje gondoskodik róla, hogy a komor, árnyékos arcrész és a sötétlő földsáv tartalmi, formai analógiáját észrevegyük. Azt, hogy itt kemény, emberpróbáló sorssal van dolgunk. Nem csoda így, ha egészében valami szikár, monumentális látomást észlelünk. Akárhogy is vesszük: a Raposka című alkotás már némileg mozgalmasabb, epikusabb jellegű (1968). Kopár, kietlen hegység lábazatánál vagyunk, ahol apró, bábszerű emberkék várakoznak a koraesti vonatra. Szomorkás, reménytelen környezet: ilyenek a figurák is. Ha nem is egyforma az öltözetük, a magasságuk, mégis bizonyos tipológiát képviselnek. Fejük a testükbe süpped, alakjuk pedig némileg suta, merev és tömbszerű. Ami lényegében a Lóránt-féle sajátos emberlátásnak is tekinthető. Csakhogy figura és környezet jelenleg is egymást értelmezi. Amilyen picurka a várakozó bódé, olyannyira öblös és mogorva a közeli hegyes térség. S amilyen csupasz a jobb oldali fa, olyannyira sötét az égen úszó felhő. Aki mindenesetre már megfordult efféle „világtól elhagyott", periférikus helyeken, az sok mindent megérezhet e. művészi szituációból. Hisz ami a figurák helyzetében tétlenség és statikusság, az a környező utaknál éppenséggel mozgás és eleven dinamika. Ami az emberi alakok helyzetét még inkább egyhangúvá, bábszerűvé teszi. Pedig ezúttal is az életismeret és az együttérzés hangja szólal meg a festőben. A hatvanas, hetvenes évek hazai művészetében korántsem ismeretlen e tematika. Egyáltalán: az átalakuló magyar valóság emberi viszontagságainak megragadása. Ekkoriban még jelenős becsülete volt a hazai festészeti örökségnek, egyben a mexikói új realizmusnak is. Főként a vásárhelyi műhely keretében bontakozott ki egy ilyesféle baloldali tendencia. Elég most csak Szalay Ferenc vagy Szurcsik János munkásságára utalni, akik 159