A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 2. (Szeged, 1999)

Szuromi Pál: Egy földközeli festőpoéta. Lóránt János Demeter munkásságáról

Annyi bizonyos: az Egyedül című olajkép már itt születik (1967). S ezzel máris az egyik legkorábbi érett, jellegzetes műnél vagyunk. A megidézett kopár, teres és síkszerű pusztaság mindenesetre a művész alföldi, gyerekkori élményeire utal. Annál is inkább, mivel a mű jobb oldalán sötét, jelszerű csónakforma tűnik fel. Balra pedig magányos, zárt és kontrasztos tónusú figurát látunk, akinek egyik keze előremozdul a csónak felé. Mintha maga is szikár, névtelen halász ember volna. A háttérben csak komor, finoman megmozgatott horizontális sávokat észlelünk, amelyek távoli településeket sejtetnek. Előttük azonban dinamikus, áttetsző jellegű homokcsóva: valami forgószélszerű jelenség emelkedik a magasba. Látszólag egy szokatlanul tömör, puritán életképpel van dolgunk, semmi többel. Csakhogy Lóránt János Demeter szűkszavú talányossága ugyancsak megdönti e tételt. Már csak azzal is, hogy kietlen, alig mozduló, már-már dermedt világot állít elénk. Más szóval: egyféle sivár létszerűséget. Elvégre az álldogáló figura alakja szimpla cölöpben és távoli famotívumban folytatódik. Aztán hiába a csónak: itt jóformán sivatagi szárazság, víztelenség uralkodik. Még az égbolt is sápatag okkersárga. És tényleg: ezúttal már monokróm, egylényegű tónusviszonyokkal találkozunk, ahol az oldottabb foltfestészet átadja a helyét a vaskosabb, tömbszerű felületalakításnak. E művészi kiképzés pedig azt a benyomást kelti, mintha itt élő és élettelen egyaránt a rideg anyagi valóság foglya lenne. Van is ebben jókora igazság. Lóránt okkeres és barnás színkezelése ugyanis kimondottan a földi, anyagi zónákat juttatja eszünkbe. Még pontosabban: az agyagos földet. Bizonyára innen adódik - egyben a tömbszerű formálásból is -, hogy e konok, misztikus képnek egyfajta szoborszerű sugallata is van. De itt a formák nemhogy magukba záródnának, hanem egyenesen kifutnak a végtelenség felé. Mint ahogy a magányos főszereplő sem csak a sötét csónakkal tart formai, jelentéstani rokonságot, ám a lírai hangzatú, világos forgószéllel is. Ez pedig annyit tesz: mégsem vagyunk mindenestől az anyagi szférákba bezárva. Zizegő, sistergő szellem is létezik a világban, ha máskülönben sivár, reménytelen is az emberi létezés. Szó, ami szó: egy összetett képzetű szubjektív életérzés szuggesztív megfogalmazását kapjuk e szomorkás, hallgatag képen. S csakugyan: Lóránt méltatói minduntalan hangsúlyozzák e visszafogott, monokróm müvek misztikus csendjét. Ami a formai sűrítésből adódóan természetes is. Az Egyedül című alkotásnak mégis különleges csend hatása van. Itt a távoli forgószél romantikus suhogása ugyanis szükségszerűen felerősíti a némaság képzetét. A távol-keleti kertkultúrában is a szél, a madarak hangja vagy a víz csobogása szentesíti az igazi csendet. Ám fontosabb ennél, hogy a művész a maga képére tudja formálni Nagy István, Egry vagy Mednyánszky László festői örökségét. Ő mindegyiküknél szikárabb, fegyelmezettebb tud lenni, noha az áttetsző, légies forgószéllel még megmarad valami Egry atmoszférikus sugallatából. A kortárs hazai festészetben pedig pusztán csak Kokas Ignác és Fejér Csaba rokonítható némileg e sajátos piktúrával. Ami az utóbbinál szürkés, barnás színredukció, az az előbbinél tömör, lakonikus figurális megjelenítés (pl.: Apám, Hegesztő). Hisz Kokas a Berény-féle konstruktívabb térfelfogással akar elszakadni Bernáth mester poétikusabb szemléletétől. Miként Lóránt érdemleges művészi startolását is a kemény szerkezetesség és a kifinomult organikusság ötvöződése jellemzi. Kissé hosszan időztem e korai remeklésnél. De csak azért, mert itt már mindazok a formai, kompozíciós sajátságok megfigyelhetők, amelyek e piktúra lényegi alapvetését adják. Annál is inkább, mivel a Fivérek monokróm színhangulata még az előbbi műnél is 158