A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 2. (Szeged, 1999)

Szuromi Pál: Egy földközeli festőpoéta. Lóránt János Demeter munkásságáról

Az 1980-as évek elején tudományos emlékülést rendeztek Szegeden az akkoriban elhunyt Vinkler László festőművész tiszteletére. Természetszerűen sok-sok ismerős, barát és hódoló megjelent a konferencián, nem is szólva a főiskolai mester tanár kollégáiról. A régi tanítványok közül viszont egyedül csak Lóránt jött el ide. Mert mélységesen tiszteli egykori mesterét, Vinkler Lászlót. Nekem „...olyan tanárom volt - vallja az alkotó, „...aki mindenkinek figyelembe vette az egyéniségét... A hallgatókból azt hozta ki, ami eleve megvolt bennük, és ezt igyekezett módszeresen továbbfejleszteni.

4 Máshol meg a képzőművészeti főiskola esetleges árnyairól elmélkedik a művész. Arról, hogy itt egyegy nagymester varázslatos stílusa nem ritkán hosszú évekre gúzsba köti a fiatal alkotókat. Nos, Lóránt János Demeter valójában szabad, kötetlen lélekkel foghatott neki a festői hivatásnak. Kaposváron kezdi tanári, művészi pályáját. Ami azt illeti: elég szűkösen él családjával, apró gyerekeivel, mindössze egy 5x5 m-es szobában laknak. Lóránt azonban ilyenformán is szorgalmasan dolgozik. Nem is eredménytelenül. Már 1962-ben felveszik a Fiatal Képzőművészek Stúdiójába, egyben Alap-tag is lesz. Más kérdés, hogy kevéssé ismerem a pályakezdés művészi termését. Tudom azonban, hogy egyféle oldott, impressszionisztikus előadás jellemzi a legkorábbi képeket, amelyek a közvetlen környezet természeti, táji motívumait idézik. Aztán egyre inkább az összefogottabb, szerkezetesebb formálás kerül előtérbe. Ehhez ellenben az alkotó határozottabb színbeli, hangulati redukciót hajt végre. Jobbára csak az okkerek, barnák és szürkék árnyalatait alkalmazza, akárcsak a puritán Barcsay Jenő. Lóránt dinamikus, tömör és levegős formaképzése mégis legfőképp Egry József, Nagy István és Berény Róbert festői nyomdokain halad. Mielőtt belefognánk az igazán érett, jellegzetes művek tárgyalásába, érdemes itt egy gondolatra megállni. Már csak azért, is mivel e piktúrának egyik sarkalatos pontja épp a színredukció. Ami azért nem teljesen ismeretlen a hazai festészetben. Gondoljunk csak Rippl-Rónai párizsi éveire, amikor Munkácsy után Whistler művészi útmutatásait követi. Azaz létrehozza visszafogott, fekete korszakát. Nos, Lóránt is hasonló metodikát követ, aminek jelentős esztétikai, kifejezési hozománya van. Aki ugyanis kevés színnel dolgozik, annak óhatatlanul nagyobb esélye lehet a forma- és arányviszonyok tisztább, érzékenyebb átgondolására. Ez pedig az egyéni stílusteremtés nagyszerű lehetőségét rejti magában. 1966-ban már Salgótarjánban találjuk a Lóránt családot. Itt már tágasabb, kényelmesebb műterem lakásban élnek, s a művész rövidesen megkapja a Derkovits-ösztöndíjat. így azon nyomban hátat fordít a tanításnak: pusztán csak a festészetnek él. Persze a szelíd, kulturált kaposvári környezet után nem volt könnyű átállni a nyers, ipari jellegű térségre. Hiszen: „Nagy-nagy káosz volt, mindenféle építkezések, ingázó munkások, ... a régi állomáson mindjárt mellbe vágott a pálinka- és a mindent átütő kölniszag... Kegyetlen élmény volt Tarjánba menni."

5 És mégis: e drasztikus, kaotikus benyomások nélkül alighanem másként alakul az alkotó festészete. Maga is azt mondja: „... ha az idillikusnak tetsző kaposvári környezetben maradok, akkor nem festettem volna... olyan kemény..., „durva" képeket, mint itt... Amit eddig elértem, azt végső soron Salgótarjánnak köszönhetem." 4 MENYHÁRT LÁSZLÓ 1982. 22. 5 MENYHÁRT LÁSZLÓ 1982. 22., 23. 6 MENYHÁRT LÁSZLÓ 1982. 23. 157