A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 2. (Szeged, 1999)

Czetter Ibolya: A narráció stilisztikája néhány Tömörkény-novellában

bizonyítékai vannak. Az előbbiekre utalnak bizonyos nyelvi jelzések: pl. az E/3, személyű névmással történő személyjelölés, az utóidejű narrációban megtartott egyenes beszédbeli jelen idő vagy az „ez, itt, most" típusú deiktikus elemek használata. Az utóbbi kérdést épp a beszélt nyelv fordulataihoz kapcsolódó expresszív kifejezések (megszólítás, kérdés, indulatszó) szerepeltetésével válaszolhatjuk meg. A SZFB-et továbbá meg kell különböztetnünk a szabad függő gondolattól (SZFG); ti. amíg a SZFB valóban beszédre, azaz „elhangzott nyilatkozatok vagy valakinek a szájába adott vélemények közvetítésére vonatkozik, ahol az elhangzottakat megismétlő, közvetítő személy vagy a elhangzottakat megismétlő, közvetítő személy vagy a narrátor (...) vagy egy töprengő szereplő" (KOCSÁNY 1996:335), addig a SZFG a szereplő gondolkodási folyamatát tükrözi. A SZFB és a SZFG alkalmazása a stílusértelmezés és a szövegszemantika fontos kérdése, ezért a funkciók feltárása: pl. az idézés egyéb formáinak és a SZFB-nek a kapcsolata vagy a szövegen belüli megoszlásuknak a tanulmányozása egy cseppet sem mellőzendő feladat. E szempontból Tömörkény novellisztikájában az egyneműségre törekvés figyelhető meg. Az idézési formák közti változásokat ritkán jelzi a tördelés, a narrátor és a szereplő énjének egymáshoz közeledésével arányosan mosódnak el a határok. A SZFB-del válik igazán nyilvánvalóvá a narrátor „hovatartozása". Tömörkény mesélője csak ritkán válik el attól a hőstől, akit a fókuszba helyez, akit idéz vagy akiről éppen beszél. Kettőshangzatokat hallhatunk, folyamatos síkváltásokat észlelhetünk ebben a prózában. Figyeljük meg, milyen észrevétlenül tűnik át egyik szólam a másikba a következő szemelvényben: „Bélteki Mihály juhász-számadó este az üveglámpásba tett faggyúgyertya fényénél megvizsgálja az akolban a birkákat, s úgy találja, hogy megvan valahány. No, hála Istennek. Kimegy a ház elé, és mérgesen sandít át a major túlsó felére, ahol a lovas csősz lakása előtt nagy sürgés-forgás van, mivelhogy Czirók István lovas csősz sertést vágott ma, s meginvitálta tehetős ember létére az egész majort, kivéve a juhászokat. Mert tudnivaló, hogy csőszféle néppel juhászfajta ember soha nincsen se testi, se lelki barátságban, mert hiszen az lehetetlenség volna. A dolog úgy áll, hogy Bélteki Mihály éppen nem vágyódik arra a darab húsra, pohár italra, amivel Czirók Istvánnál fölkínálják a vendéget, mert hiszen van neki magának is. Hanem csak hagy az valami keserűséget az ember szívében, hogy mikor mindenki mulat, akkor ő éppen birkákat olvasson az akolban, és kenesse az anyabürgék fájós lábára a kenőcsöt a bojtárokkal." (Megöltek egy legényt) Narrátori közléssel indul az idézet, majd hirtelen megzökken az előadás, s az olvasónak az az érzése támad, mintha már nem is a történetmondót, hanem magát Bélteki Mihályt hallaná: „No, hála Istennek." Majd megint visszaveszi a szót a közlő alany, de gondolkodásmódját, szövegformálását egyre jobban a tanyasi, pusztai világ szokásrendje határozza meg, mintegy az ő nevükben fogalmazza, az ő észjárásukhoz igazodva mondja: „Mert tudnivaló, hogy..." A következő törés a szövegben „A dolog úgy áll..." kezdetű mondatnál figyelhető meg, itt újfent azt a látszatot kelti a narrátor, mintha az elejtett szót venné fel, mintha folytatná a történetet. Csakhogy a közlés a SZFB egyik változatával, Bélteki belső tűnődésének visszaadásával, SZFG-tal folytatódik: „...mert hiszen van neki magának is." Az idézet végéig a beszéd úgy hat, mintha Bélteki mondaná hangosan a maga véleményét. Sajátosan elegyedik tehát a tárgyilagos narrátor a communis opinióval (a kisközösség, kollektíva véleményével), ill. a szereplők gondolataival. A közlési formák egybegyúrásának funkciója kettős: egyszerre ismerteti meg az olvasót a narrátor státusával, teremti meg 149