A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 2. (Szeged, 1999)

Czetter Ibolya: A narráció stilisztikája néhány Tömörkény-novellában

„Faragó Mönyhért mögunta magát. Úgy vót, hogy ült eddig a tanyaház előtt a kispadon, aztán pipázott. Rossz dohányt pipázott a garasos pipából. Tajtékpipából csak ünnepnapokon szokás ez. Továbbá faragott a bicskával. Volt ott egy darab fa, epörfa, a pad fölött. Hullajtotta az epörfa az ágát. Öreg mán ügön, ez ettűl van. Egy ága levált. Odaesött Mönyhért elébe.... Békésen. Nem ütötte meg Mönyhértöt." stb. (Öreg embör napáldozatja) Az öregemberek önmagukba záródását a verbális közlések megfogyatkozása is jelzi, ill. az, hogy nem emberekkel, hanem a hozzájuk immár közelebb lévő természettel vagy a természet lényeivel: állatokkal, növényekkel, pl. kutyával, varjúval, faággal beszélgetnek. Utolsó ajándékuk is a természetből vétetett: az eperfa ágából faragott kanál és villa vagy az unokának elküldött dinnye egyfajta tárgyba zárt üzenet - a tanyasi ember titkos nyelvén arról beszél, amit az Öreg embör napáldozatj ában a narrátor egy rövid példázatban így foglal össze: „A vasát belefeszitötte az ágba, és ketté hasította. Az ág ellent nem szólt, mert tudta, hogy ez a sorsa. Növekvéseiben egy ideig eleinte finom levelet adott a sejömbogaraknak, azután epröt termött, később árnyékot vetött alatta pihenőkre, most pedig kanál lesz belüle, kis kanál az onokának..." Móricz Zsigmond a „szegény magyar élő szavának a szerelmese"-ként emlegette Tömörkényt (HERCZEG 1982:204). Az utánzókészség egyik titka éppen abban rejlik, hogy a beszélt nyelvet, az élőnyelvet, s általa használóinak mentalitását, artikulációját, archaikus gesztusait, mozdulatait, beszéddinamikáját örökítette meg novelláiban. A falusi élet egyéni zamatát, a népies gondolkodást az élőbeszéd közvetlenségét imitáló részletek idézik leghívebben, de egészében is érvényesül a novellákban az élőbeszéd stílusformáló szerepe. A belső nyelvi rétegzettséget mutató szövegek feltűnő jellemzője a nyelvjárásiasság, ill. a népnyelvvel történő archaizálás, amely részint a szóés kifejezéskészletben, részint a mondatszerkezetben mutatható ki. Tömörkény gondosan ügyel arra, hogy a szereplők beszédében tapasztalható fonetikai sajátosságokat visszaadja. A hangtan szintjén erős nyelvjárásiasság - az ö-zés - figyelhető meg, amely a mai nyelvföldrajzi rétegződésnek is megfelel: pl. „Möghótt"; „— No majd möglátom, mit ír bele a gyerök..."; „— Engöm né fenyögess — ..."; „No, netök. Egyik egyiknek, másik másiknak. De jól vigyázzatok rá. Ezön vösz édösanyátok nektök ruhát. Ez pénz, úgy nézzétek."; „Mögneszelte hevertiben, hogy nevét ejtötték, s ide követközött" stb. írásképben, helyesírásban is igazodik a nyelvjárási ejtéshez, a tájbeszéd hangulatát keltő alaktani formákat, régiességeket rögzíti: pl. „More van kend?; éhen; mingyár; No, netök; ... hát ijen vén népek mán kentök, ifityurak?; széttekincsön; kérdezte tülle; varnyú gyün oda; oszt aszongya; térgyire; ű; bánnya; vijolenciának; könnybe lábbadt szömeji nézésivei; humni; mögén; oszt" stb. A régies stílushatásnak a kiváltója nem önmagában a népnyelv, bár a mai művelt olvasó számára a szokatlan nyelvjárási stílus is archaikusnak tetszik, hanem egyes nyelvjárási eredetű elemeknek a kontrasztba kerülése más eredetű, pl. köznyelvi elemekkel. Kétségkívül a régies szintagmák, a múlt idő használatának, az egyeztetésnek mára kikopott változatai (és sorolhatnánk tovább): pl. visszanyújtá; Senki ebből a napból nem gondolta volna, mit lesz hozandó; a csősz arra vet; semmi állatok nem nyugtalankodtak; még azzal se tehetős; mén egy bögrével az istállóba, hogy egy fejet tejt hoz nagyapónak; örül rajta stb. még jobban felerősítik ezt a hatást. Tömörkény nyersanyaga a tágan értelmezett népnyelv, gazdagon tűzdeli narrációját ilyen s ehhez hasonló kifejezésekkel: föllegek, bekecmereghessen, kotorászni, vigályos' ritkás, gyér', masina 'gyufaszál', összemarék, kászolódás, kalamus, pulyáim, mönyecskét, 147