A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 2. (Szeged, 1999)

Czetter Ibolya: A narráció stilisztikája néhány Tömörkény-novellában

— Mögégett ő is a tűzben." (Faragó János megégett) Ezeken az idézett részleteken is érződik a beszéd rituális jellege; a mondanivalónak nincs távolabbi célja, a beszéd hatásköre a konkrét eseten alig terjed túl; a közlések ritkán tekinthetők tartalmas közlésnek, a dialógusok a hétköznapi életvitelhez kapcsolódó elemi közlések, s néhol (itt történetesen a legutolsó citátumban) rendelkeznek csak eseményalkotó funkcióval. A pusztai létezésnek nem kenyere a beszéd, az ott élők még legfontosabb érzéseiknek sem tudnak hangot s nevet adni. Két ember összetartozásának fenséges szótlanságát példázza A házasság első evében a narrátor közlése: „...este a gyalogösvényen, amely az ócska zsöllérházhoz vezetett, csak találkoztak, s azontúl fogva együtt mentek hazafelé. Lehetős szorosan egymás mellett, mi onnan gondolható, hogy vállaikon a kapák gyakorta összeütődtek. Szép hangja van a kapának; úgy alkonyatkor olyan, mintha valahol messze harangoznák az Úrangyalát." S ugyanitt, a novella zárlatában egy vallomásértékű gesztus pótolja a szóval ki nem mondhatót: „— Hát miben járt kend? Tán elvöszik a fődet? — kérdi tovább az asszony. — Nem — felelte Mihály —, dehogy. Csak írást adtak arrúl, hogy mink öltük mög a Palikát. Hogy aszongya, ha doktort hozattunk vóna, nem halt vóna mög. Két forintot is fizettettek velem bírságba. Klára könnyei megeredtek. Mihály egy kis üveget az asztalra tévén, mondja: — Hoztam a hajadba kétgaras árú szépszagú olajat. Hogy Klára nem felel, Mihály egy darabig meredten áll a veremben. Azután étel után kezd szótalan kotorászni, mert régen volt, amikor utoljára evett." A dialógus és a kommentárba fűzött egyenes idézet elsődleges funkciója - az elbeszélő prózára jellemzően - az ábrázolás hitelesebbé, közvetlenebbé tétele, a kolorit felerősítése. A nyelvhasználat magatartást, tudatfokozatot, létformát szemléltet, egy letűnőben lévő kultúra emlékét őrzi. Tömörkény kiváló atmoszférateremtő készséggel stilizál, nyelvileg is képes idomulni ahhoz a világhoz, korhoz, amelyet felidéz. Ez a nyelvi reinkarnáció is magyarázza, hogy az elbeszélői modalitás a legtöbb novellában a szereplővel azonosuló, ill. hogy a beszéltetésen és a narráción az egységes színezet uralkodik. Az átlényegülő képességnek szép példája lehet a két, tematikailag is összetartozó, tragikus végkifejletűre komponált novella: a Csőszhalál, ill. az Öreg embör napáldozatja. A két öreg hős sorsából kimetszett életkép a magatartás drámája: csendben tevékenykedve, súlyos méltósággal várják a halált. Mindketten magányra ítélve élik meg a mulandóság elfogadását, beletörődve válnak le a közvetlen emberi közösségről, a családról, szándékosan elszigetelődnek, s bölcs közönnyel adják meg magukat egy náluk hatalmasabb erőnek. Tömörkény „...a napi élet apró szokástényeiből olyan evilági liturgiát alakított ki, amely tragikus méltóságot, megtisztító tragikus méltóságot kölcsönzött az életből a halálba való átfordulásnak; (...) S mindezt hősei alacsony iskolás művelődési szintjén, többnyire ki is mondva, egyszerű komolysággal, természetszerű tudatosítással, patetizálás, magyarázkodás, folklóregzotikum nélkül" (NÉMETH G. 1985:171). Tömörkény csodálatos utánzóhajlama éppen abban nyilvánul meg, hogy az átélő én nézőpontjából képes végigkövetni az elmúlásra berendezkedő ember gondolkodási folyamatát, a beszűkülő tudat működésének pedig adekvát nyelvi formát talál. A narráció üteme lelassul, az élet monoton történésének mozzanatait aprólékosan rögzíti, a mondatok szinte „darabokra törnek", ahogy egymásra következnek; ikonikusan jelölik a gondolkodás megfáradását: 146