A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 2. (Szeged, 1999)

Czetter Ibolya: A narráció stilisztikája néhány Tömörkény-novellában

elenyésző a függő beszéd alkalmazásához viszonyítva, ahogy a szereplők gondolatainak, belső töprengéseinek, vívódásainak a megjelenítése sem túl gyakran fordul elő (az E/l. személyben előadott belső monológ pedig egyszer bukkan fel ld. Az elesett ember), ha mégis sor kerül rá, akkor a fiktív narrátorra bízza Tömörkény a lelki folyamatok analízisét. A tanyasi parasztember világának ábrázolása így hiteles, hiszen - tudjuk a természeti létezés csak nagyon ritkán igényli a pontos fogalmi gondolkodást, s az érzelmi, lelki történések megnevezése, elemzése, a tapasztalati élmények absztrahálása, intellektualizálása ismeretlen jelenség a természetes élet ősi rendjét őrző, érintetlen világban. „Nem szól senki sem, mert minek, ha anélkül is meglehet az ember" - mondja találóan e mentalitást is jellemezve a Megöltek egy legényt történetmondója. Ennek a sajátságos civilizációnak a látleletét adják tehát az egyenes idézetet, ill. a párbeszédet tartalmazó részletek. A verbális közléseket a viszonylagos rövidség jellemzi, előfordulnak az egyszavas, ill. többségben az indulatszóval, módosító-, netán határozószóval induló vagy ezeket a szófajokat tartalmazó mondatok: pl. ,До? Hova?; Gyerünk, no.; Nini hé.; Megálljunk csak; Ehol-e.; Ne kutya!; Ejnye-hejnye, mi ez no?; Hejnye, a ménkű a dolgát!; Hejnye, hejnye.., ha senki más föl nem gyütt ide, miért gyütt hát őföl?" stb. Az indulat-, a módosító-, ill. a határozószók gyakran mondatterjedelmű közlések helyett állnak, használatuk közvetlen kontextusában sokféleképp konnotálódhatnak. A megnyilatkozások - mint az iskolázatlan gondolkozású embereknél általában - mindig valamilyen konkrét helyzetre, szituációra vonatkoznak, vagy az adott kultúrában szokásos, közhelyes udvariassági, kapcsolatteremtő formák: pl. „— Nagyon jót főzhet kend, János bácsi — mondja az asszony köszöntve. — Tele van a határ a szagával. Az öreg mosolygó szemmel tekint föl a kocsira. — Mönyecskét várok én erre — szól. — Gyere, majd mögkínállak. — Jaj, jaj — neveti a fiatalasszony —, nem lőhet ám, János bácsi. Besúgná ez a legény az uramnak. (...) — Mit izén kend a fiának? — Arra möntök? — Hát. Az öreg egy kisebb fajta dinnyét fölvesz a földszélből, és a kocsihoz viszi. — Ezt e — mondja — ha odaadnátok, hogy küldi a Marci gyeröknek az öregapja. Hogy fele az üvé, fele a Jancsié. — Jól van — felel a legény —, majd leadódik a kocsiról." (Csőszhalál) „— Bujtárok, heee...(...) — No? — Gyertek no... — Melyik? — Valahány. (...) — Hova? — Hova? — feleié vissza Bélteki olyformán, mintha nem is lehetne máshová menni az egész világon, mint ahova most éppen ő akar. — Hát a csárdába. No, ehol van ni. Hát mért nem mondta hamarább." (Megöltek egy legényt) „— ...az bizonyos, hogy Faragó János kunyhója leégett az éjjel. Ezen mindenki meglepődik. — Le? — Le. — Egészen? — Nem. Csak a teteje. — No, az meg biztosítva volt. Ácsmester a Faragó János, majd megcsinálja. Kisbörcsök pipál úgy álltában, maga elé néz egy darabig, azután szól: — Nem csinálja az. — Már miért ne csinálná? Most mondja csak ki Kisbörcsök a valódi igazságot: 145