A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 2. (Szeged, 1999)

Czetter Ibolya: A narráció stilisztikája néhány Tömörkény-novellában

Kosztolányi novellaművészetével vetekszik" (NÉMETH G. 1985:180). A válogatás tehát írásainak legjavát teszi ki, igaz, akad közöttük olyan is, amely még az 1895-ös pályaváltás, az összetéveszthetetlen Tömörkény-hang meglelése előtt keletkezett (Megöltek egy legényt 1893). Az elemzendő forrásanyag megválasztását a tematikai, szemléletbeli homogenitáson (ti. a paraszti, tanyai miliő ábrázolásán) túl a novellákba foglalt problematika alapvetően egzisztenciális jellege (a léttörvényekkel vagy a fátummal, a kikerülhetetlen sorssal szembesülő egyén középpontba helyezése, s a lét végső kérdéseire adott válaszok hasonlósága), a stiláris, nyelvi és narrációs karakter szerzői világképet egyöntetűvé tevő számos sajátossága is igazolja. I. A narratológiai szakirodalomban az utóbbi évtizedben Gérard Genette narratológiája fejtett ki leginkább hatást (magyar recepcióját s nézeteinek továbbgondolását ld. SZEGEDYMASZÁK 1992:142-9), az ő fogalmi rendszere azonban már-már zavaróan rétegezett, ezért a narrációtípusok felosztásakor csak a szempontunkból legszükségesebb kategóriák és terminusok átvételére és megvilágítására törekszünk. Az elbeszélő diskurzus elemzését Genette három tényező segítségével végzi el: megkülönbözteti az időt, a nézőpontot (v. elbeszélésmódot) és az elbeszélői hangot. Időn az elbeszélés és a történet közötti időbeli kapcsolatot érti, megkülönbözteti a történet és az elbeszélés idejét, azt vizsgálja, hogy milyen viszonyok lehetségesek a két időfajta között, s itt foglalkozik az elbeszélés ritmusára vonatkozó kérdésekkel is (pl. kihagyás, leíró szünet, jelenet, kivonatolás). Az elbeszélésmóí/ (nézőpont) arra vonatkozik, hogyan mesélünk el valamit, milyen nézőpont szerint. Ezt a kategóriát két összetevőre bontja: az elbeszélői távolságra (distance narrative) és a perspektívára (látószög). Az elbeszélői perspektívától megkülönbözteti a hangot. Az előbbi az elbeszélő szövegben szereplő tudatot határozza meg, vagyis azt a személyt, akinek a látásmódja megadja a narratív perspektívát, az utóbbi pedig a beszélőhöz kapcsolódik, tehát arra vonatkozik, hogy ki a narrátor, azaz ki beszél. A genette-i kategóriák alapján s a velük szoros összefüggésben felmerülő kérdések megválaszolásával látunk hozzá a továbbiakban az említett Tömörkény-novellák elemzéséhez. Dolgozatunkban az egymással szoros kapcsolatban lévő nézőpont és a beszédhelyzet viszonyainak a tisztázására térünk ki, s nem foglalkozunk részletesen az idő kérdéseivel. II. A novellák e tekintetben rendkívül változatos képet mutatnak, vannak azonban olyan feltűnő jellegzetességek, amelyek e változékonyságban is viszonylagos állandóságot biztosítanak. Tömörkény narrátora az esetek többségében a szereplői tudatot alapvetően belülről láttatja, ő maga többnyire nem vesz részt a történetben, kívülre/fölülre helyezi magát, de olyan pozíciót foglal el, ahonnan hőseinek gondolatai, érzései is hozzáférhetővé válnak. Az omnipotens megfigyelő „istene" a maga alkotta világnak, hiszen belelát az adott személy lelkébe, tudatába, nézőpontja tehát eszerint belső, azonosuló (pl. Csata a katonával, Anyaghordás, Vándorló földek, Csőszhalál, Öreg embör napáldozatja, Valér a földbe megy, A házasság első éve). A felsorolt novellákban az elbeszélő pozíció a nézőponttal összefüggésben E/3, személyű, imperszonális. Találkozhatunk azonban pl. az Öreg embör napáldozatja с novellában olyan narrációs megoldással is, amikor a fiktív narrátor oly mértékben azonosul teremtményével, hogy szinte egybemosódik, egylényegűvé válik vele. A teremtő együtt él teremtett anyagával, valóságosan is beleéli magát a főhős helyzetébe, átveszi szemlélet- és gondolkodás-, sőt még beszédmódját is, s ezzel az olvasót 142