A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 2. (Szeged, 1999)

Czetter Ibolya: A narráció stilisztikája néhány Tömörkény-novellában

is belső nézőpontú szemlélésre készteti. Akad a novellák sorában perszonális, én-formájú elbeszélés is, ekkor a narrátor szereplőként, nem konkretizálható fő- (Az elesett ember), ill. mellékszereplőként (Faragó János megégett) egzisztenciálisan is részt vesz a történetben, ezáltal is egy valóságos kommunikációs viszonyt sugall a befogadó számára. A középpontba helyezett személyek belső megközelítésű leírása természetesen nem jelenti a narrátor maradéktalan azonosulását, hiszen számos esetben fenntartja a maga distanciáját részint a szereplői, részint a szerzői szinttől. Ez az elkülönülés azonban alig észrevehető, hiszen az elbeszélő igyekszik a népi tudatvilág, tradicionális népi szemlélet horizontján belül maradni; finom tárgyiassága, intellektuális vagy morális fölénye a gyengéd humorban, egy-egy ironikus reflexióban, esetleg szóválasztásban érhető tetten. Pl. a Csata a katonával с novella főhőse a tudatlanságba, a műveletlenségbe, a babona sötétjébe süppedve, rontásra gyanakodva izzasztó küzdelmet vív tárgyiasult lelkiismeretével, egy ólomkatonával. A téma kisszerűsége okán eleve nevetségessé válik a főszereplő, az arányok eltúlzása pedig csak fokozza a humoros hatást. A narrátor egyik átvezetésében azután a megválasztott formula árulkodik tartózkodásáról: „És rontások rontása, hogy épp most jön haza a gyerek az iskolából." Egy másik írásban (Megöltek egy legényt) a történetmondó a novella utolsó mondatáig meg tudja őrizni a tárgyilagos, a pusztán rögzítésre, tudósításra rendeltetett, kívülálló közvetítő szerepét, az utolsó mondatban azonban egyetlen minősítő jelzővel s a tömörséget ellensúlyozó gazdag implikációval leplezi le morális fölényét: ,£zegény Duhaj Kis Miklós temetésénél ez a harangszó." Az eddigiek alapján az mondható el az elbeszélői nézőpontról, hogy az elbeszélő nagyjából egy fókuszból, valamelyik hős prizmáján keresztül láttat, hogy az elbeszélő és a szereplő hangneme általánosságban egy irányba mutat, közelít a novellabeli világ, hely, ill. a kor feltételezett hangvételéhez, ugyanakkor el is határolódik tőle. A belüliét egyszersmind kívüliét és megfordítva - a távolság voltaképp közelség és viszont: az éles határvonallal megrajzolható kontúrok tehát elmosódnak. Ezt a sajátos prózapoétikai eljárást nevezi NÉMETH G. BÉLA (1985:173) kétpólusú, egymásba váltó elbeszélő modornak, amelyet „...a konvergenciák és divergenciák oszcillációjából lehet (...) leginkább érteni, eredeztetni." A distanciateremtés egyik eszköze lehet még a fabulátori közbeszólás, ill. a történetből való kiszólás hagyományos prózapoétikai megoldása. Ekkor a narrátori közlés irányulhat a történetbefogadóra (aki lehet egy, a szövegben megszólított személy, vagy aki az olvasóval, a mindenkori tényleges olvasóval azonosítható), ill. a narráció irányulhat magára a narrátorra is. Az előbbire a Valér a földbe megy с írásban kínálkozik példa: „...de ezekkel ne is szaggassuk senki szívét - jegyzi meg lírai közbevetéssel a narrátor -, elég, ha az övékét [ti. a főhősnek és családjának a szívét] szaggatta." Az utóbbira pedig citáljuk A házasság első éve с novella egy részletét: „Úgy gondolom, hogy nem így van a dolog [ti., mint ahogy azt szokásosan magyarázzák], hanem hogy a kintvaló tudásába átöröklődtek még ma is a régi magyar királyok törvényei: a pecséttel való törvénybeidézés a citatio cum sigillo." (A kurziválás Tömörkénytől) Az elidegenítés, amelynek hangot ad a narrátor, a közvélekedéssel való szembeszegülésből is kitetszik, de még jobban hangsúlyozza a történetbeli világ fölött állását az idegen (latin) nyelvű formulával. A hirtelen tónusváltást érzékelve önreflexív, metanarratív futammal folytatja közlendőit: „Bár ez nem ide való beszéd", s ezután visszatér a narráció korábbi, az olvasói elvárásokhoz 143