A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 2. (Szeged, 1999)

Czetter Ibolya: A narráció stilisztikája néhány Tömörkény-novellában

A narráció stilisztikája néhány Tömörkény-novellában CZETTER IBOLYA (Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola, Szombathely) A narratív szövegekben az elbeszélés aktusa nemcsak a szövegvilág építésében, hanem a szövegértelmezési lehetőségek kialakításában is központi szerepet játszik. Az elbeszélői horizont meghatározza a fabuláris elemek történetté szervezését, hiszen a cselekmény szükségképpen a nyelv eszközei által jön létre, s egyfelől mint elbeszélt esemény, másfelől mint beszédesemény érdemel figyelmet. A történetmondásra épülő szövegekben a történet és a narráció - bár két különböző szemantikai réteget alkot szorosan egymáshoz kapcsolódó, egymást feltételező komponensnek tekinthető. Gérard Genette megközelítésében: „A történet és a narráció (...) csak az elbeszélés (récit) révén létezik. S fordítva: nincs elbeszélés, nincs narratív diskurzus egyrészt történetmondó nélkül (...), mivel elbeszélő híján nincs diskurzus; másrészt történet nélkül (...), mivel enélkül nem narratíva. Mint narratíva, az elbeszélés az elbeszélt történethez fűződő viszonya által létezik, mint a diskurzus pedig a narrációhoz való viszonya által" (GENETTE 1980:29; magyarul 1996:64-5). A narrációs közlésforma továbbá sajátos kommunikációs viszonyként is felfogható: „...a történetmondó helyzetet és a nézőpontot csakis az olvasónak történetbefogadó és szemlélő magatartására is vonatkoztatva lehet körülírni, e magatartás pedig függ a befogadó műveltségéből adódó előfeltevéseitől, hiedelem- és értékrendszerétől is. Ezért nehéz meghatározni az elbeszélő helyzetet és a nézőpontot. Az üzenet vevője ugyanis nemcsak fölismeri, de teremti is a jelentést; a küldő szándékát a befogadóé is módosíthatja" (SZEGEDY-MASZÁK 1992:147). A narráció vizsgálatakor tehát gondolni kell a pragmatikai tényezőkre is. E bonyolult kérdéskör óvatosságra inti a kutatót, kivált, ha a probléma differenciált feldolgozására vállalkozik. Dolgozatunkban ezért a szűkebb szempontú vizsgálódást tartjuk követendőnek. Az elbeszélői hang és horizont stilisztikai vonatkozásainak feltárását a stílust viszonyfogalomként értelmező, pragmatikai szempontú stíluskoncepció keretében végezzük (FEHÉR 1996; TOLCSVAI NAGY 1996). Arra keressük a választ, hogy az elbeszélő horizonthoz kapcsolódó különféle narrációs lehetőségek hogyan értelmezhetők az egyes Tömörkény-novellákban; van-e domináns közlésforma, mi ennek a kompozicionális szerepe; milyen egyéb stíluskomponensekkel hozható összefüggésbe összefoglalva tehát: milyen stílustulajdonítási lehetőségekkel jár az egyes közlésformák vizsgálata az elemzésre választott tíz novellában: Megöltek egy legényt, Csata a katonával, Az elesett ember, Agyaghordás, Vándorló földek, Csőszhalál, Öreg embör napáldozatja, Valér a földbe megy, Faragó János megégett, A házasság első éve. Jóllehet a kijelölt korpusz a Tömörkény-életműnek csupán töredéke, választásunk nem merőben esetleges. Immár köztudomású, irodalomtörténeti tény, hogy Tömörkény azoknak az alkotóknak a sorába tartozott, akik minden tematikai és kompozicionális sokszínűségük ellenére voltaképpen egytémájú, egykompozíciójú írókként híresültek el (vö. NÉMETH G 1985:161, 165), s élnek mindmáig a köztudatban. „Nagy novelláiban, melyek száma tíz-tizenötnél alig több, ugyanazt a tárgykört, kérdéskört variálja. Azt azonban olyan művészettel, mely 141