Bárkányi Ildikó szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 7. (Szeged, 2011)

Kerekes Ibolya: Török hatások a tápai gyékényszövésben?

szú, horgolótűre emlékeztető eszközzel (yastik §i§í) átszúrva a „párnát", néhány meghatározott helyen kézzel „összevarrják". Az elkészült gyékénypárnákat ezután ipari varrógéppel megvarrott huzatba húzzák bele. Ennek elülső része és oldalai hagyományos mintákkal díszített szőnyegek, hátuk pedig egyszerű, erős kárpitszövet. Újabban egyes külföldi megrendelők kérésére előbb műanyag zsákba teszik a párnákat - hogy ne szóródjon ki belőle a használat során porladó gyékény -, s csak azután csúsztatják a kárpitból készült huzatba. A gyékénypárnák a hagyományos török lakáskultúra részei. Két darab alkot egy párt: az egyiken ülnek, a másikat háttámlaként használják. Láthattuk egy-, két- és háromszemélyes változatát is. Ezeket nemcsak Törökországban használják, nagy mennyiséget exportálnak belőlük Németországba, Hollandiába, Belgiumba, Svájcba. A külföldre kerülő párnák egy részét kint élő török családok vásárolják meg saját lakásuk berendezésére, más részük viszont ottani török éttermekbe, kávézókba kerül, hogy megidézzék vele a hagyományos török környezetet. Egyik este tanúi lehettünk, amint 3000 párnát pakoltak föl egy Hollandiába induló, egyébként márványlapokat szállító teherautóra. Meglehetősen gyakorlott módon a márványlapok közötti üres részeket töltötték ki velük. Mevlüt Sargin, Bolvadin egyik meghatározó, gyékénnyel foglalkozó vállalkozója elmondta, hogy üzlettársával Ellez Akgö

;/lel csak ők évi 200.000 darabot adnak el. A város központjában található az egykori gyékénypiac emlékét őrző Hasir Pazari. Az itteni kicsiny boltok között ma már csak elvétve találunk olyat, amelyben gyékényből készült szőnyegekkel, párnákkal kereskednek. Az a négy-öt vállalkozó viszont, aki megmaradt gyékénykereskedőnek, meg tud élni. Ők azok, akik működtetik a gyékénypárna készítő kis műhelyeket, megrendelésekkel látják el a gyékényszövő asszonyokat és ezáltal számos családnak biztosítanak megélhetést. Közvetítésükkel Törökország és Európa számos pontjára eljutnak a bolvadini gyékények. A növény vágása, hazaszállítása A település közelében terül el a gyékényt és más vízinövényeket gazdagon termő Eber-tó (Eber Gölü). Bár Bolvadinból eljártak más, közeli vízjárta területekre is, sokáig elsősorban ez a tó biztosította az alapanyagot a városban dolgozó kézművesek számára. A Kárpát-medencéhez hasonlóan itt is augusztustól szeptemberig, esetleg októberig vágták a gyékényt, s itt is csak férfiak. Évről-évre több száz ember indult el a városból. Ha jó volt a termés és/vagy sok az előzetes megrendelés, akkor más településekről - pl. a Földközi-tenger partján fekvő kikötővárosból, Mersinből - fogadtak idénymunkásokat. A gyékényvágók három-négyfős csoportokban dolgoztak. Olyanok álltak össze egy csapatba, akik jól ismerték egymást, jól tudtak együttműködni. Éjszakánként maguk építette, nádból, gyékényből rakott kunyhóban aludtak a napközben is együtt dolgozó férfiak. A feladatok és a terület felosztása után 200-300 méterenként álltak be a csapatok a nekik kijelölt helyre. Lábukra kiszolgált hosszúnadrágot és valamilyen rossz lábbelit, felsőtestükre pedig elnyűtt, de nem szakadozott ingfélét húztak, hogy a vízi élősködők kevésbé tudják megkínozni őket. Egyetlen eszközük egy hosszú nyelű sarló, a tirpan volt. Ezzel nyúltak le a növény aljához, s vágták el 18