Bárkányi Ildikó szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 7. (Szeged, 2011)
Szűcs Judit: Akinek nem volt szilvafája, az vitt a szomszédból suhát, avagy a szilva Csongrádon
hold szántóval, 15 hold hullámtéri erdővel, kaszálóval, a faluban egyedüli, 2 cséplőgépből és 2 traktorból álló cséplőgép-együttest, ehhez tartozó darálómalmot - hagyott a családra. A falu szélén álló tanyához szőlő és veteményes föld is tartozott. A birtokot legidősebb fia 18 évesen vette át és tartotta fenn 20 évig, 1952-ig, amikor a kuláküldözés részeként elvették a családtól. 5 7 A tanyaépület mögött nagy gyümölcsös (cseresznyétől a naspolyáig), a ház előtt 40 szilvafa hozta termését. Ezek a fák nem igényeltek gondozást, permetezni sem kellett. A tarka szilvát nyersen fogyasztották, a később érő, magvaváló, közepes nagyságú fajta (talán besztercei szilva) terméséből befőttet tettek el, lekvárt főztek, cefrébe is jutott, a malacok, disznók is szerették. Ha sok termett, az állandó vevők jöttek, harmadából szedtek maguknak szilvát. Adatközlőm szerint gyermekkorában, az 1950-es években a Bozó-Bánfi családban ebből a 40 fa terméséből az 50 literes üstben két üstnyi szilvából főztek lekvárt. Mivel a szilva felére főtt, a kész lekvár 45-50 liter lett. A faluszéli tanyában, mikor kifőtt a lekvár, összesereglettek a környékbeli gyerekek. Akkorra kisült a kelt, vagy ahogy mondták, keleti kalács, és azt kenték meg nekik frissen kifőtt, még meleg lekvárral. Ez is alkalom volt, hogy örüljenek a jó termésnek. Az őszi betakarításnak a szilva szedése, a lekvár főzése is része volt. A lekvár mennyiségének felét a vidéken élő családok között osztották szét. A Szegeden és Budapesten élő, gyárakban dolgozó nagynénik, nagybácsik cserépedényben, szilkében kapták a lekvárt, amit ajándékkal köszöntek meg. A helyben élő háromtagú család a 25 liter lekvárral hetente főzhetett, süthetett tésztát, gyakran ehetett vajas-lekváros kenyeret. (A pálinkát sem adták pénzért. Családi, egyházi ünnepeken és nagy munkák idején kínálták vele az alkalmon jelenlévőket, ünneplőket, illetve dolgozókat.) A szilvalekvár-fözés befejezéseként a környékbeli gyermekek megvendégelése Csépán is szokásban volt. A szomszédok, felnőttek és gyerekek is átmentek, hogy részt vegyenek a lekvár főzésében, a felnőttek besegítettek a kavarásba, ezzel beszélgetésre és pihenésre adva alkalmat a háziaknak a fárasztó munka közben. Aki szerette, gölöncsér (cserép) tányérba kitett félig főtt lekvárból, ciberéből kanállal szedve, hozzá kenyeret falatozva, evett. Majd a betérőket a kész lekvárból kent kenyérrel is megkínálták. A Csépáról Csongrádra költözött Papp János a már korábban említett szilvafái terméséből például 2008 őszén lekvárt főzött, tette ezt nyitott nagykapu mellett. Amikor megfőtt a lekvár, a főzésben segítő asszonyok a meghívott, szomszéd gyerekeknek lekváros kenyeret adtak. (Ebben az esetben a megvendégeltek kenyeret otthonról vittek.) A Csongrád-Belsővárosban 5 8 élő kisparasztok, hajósok, halászok, napszámosok is arra törekedtek, hogy legalább párszáz négyszögöl szőlejük legyen. Szilvafákat napjainkig is látunk az Öregvár, Gyökér, Könyök, Ék utca és Ék köz házai előtt. Maszlag János, ragadvány nevén Csonki Jani bácsi (1883-1966), neves halász és családja az Ék utca 7. szám alatti háza előtt álló 7 szilvafáról várta a termést. Néhány fa az udvarban és a szőlejükben is volt. 5 9 Az idősödő halászt vele együtt élő lánya és veje, adatközlőm (Ujszászi Lászlóné Sarusi Etelka sz. 1950) szülei gondozták, akik A gazdaságról részletesebben: Szűcs Judit 2009. 73-74. s s A 'Belső-' földrajzi névről bővebben: Szűcs Judit 2004. 85-94. " Szűcs Judit 2005. 83. A szőlőt ő is szüleitől örökölte. 141
