Bárkányi Ildikó szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 7. (Szeged, 2011)
Szűcs Judit: Akinek nem volt szilvafája, az vitt a szomszédból suhát, avagy a szilva Csongrádon
szen ezeket - ahogy tapasztalták - oltani, permetezni nem kellett. A gondozást az összesodródott leveleknek rúddal való leszedése jelentette. (A Gólya család többi tagjának a sziget déli felén, annak egyharmadnyi területén 200 szilvafája termett, a sziget területén csak a Gólya rokonságnak - szóbeli adat alapján - összesen 300 fája volt.) Néhány besztercei muskotályos ízü, vörös szilva és ringló fájuk is termett. Ezeket a fajtákat nyersen fogyasztották. A kékszilva termésének egy részét nyers gyümölcsként adták el. Egy mázsa búzáért vagy annak áráért egy mázsa szilvát kapott a vevő, aki a szedésben is segített. „Jöttek kocsival, saroglyás talicskával. Ki búzával, ki pénzzel fizetett." A fák alá kenderponyvát terítettek, a szilvát rudakkal verték le. A levert, összeszedett szilvát a férfiak hordták. Egy részét megaszalták, általános szokás szerint a szabadban az ún. párszárítón (fűzfavesszőből font lapos, kerek, kis fülű kosárban) aszalták. A szilvát az asszonyok, a feleség és az ő kiskunfélegyházi rokonai fejtették és főzték. A fejtés azt jelentette, hogy a kiválogatott, megmosott szilvából, azt kézzel széttörve, kiszedték a magját. Egyszerre egy üstön főzték ki a lekvárt. Őszi esős időben négy oszlopra kenderponyvát feszítettek, hogy alatta ilyen időben is folyamatosan dolgozhassanak. Egy nap, hajnaltól késő estig, még éjszaka holdvilágnál is kavarva a lekvárt, 3 üsttel is kifőztek. Aki éppen főzte a lekvárt, az tett a tűzre a katlan mellé készített fából. Tüzelésre a szilvamagot is felhasználták. Egy őszön 30 üst lekvárt is kifőztek. A kész lekvárt 5-6 és 20 literes szilkékben (belül mázas, kívül mázatlan cserépedényben) tárolták. Adatközlőm édesanyja kerékpárral, kantakosárban vitte a szentesi piacra, nevelőapja kocsival szállította a városi boltokba a lekvárt eladásra. A faalja szilvát összeszedték, abból főzették az igazi szilvapálinkát Csongrádon a Kádár-féle pálinkafőzdében. Ez a főző még szimplaüstös főző volt. Ezt kézi erővel kavargatni, vagyis a zárt rendszerrel összeköttetésben lévő kereket hajtani kellett. A kifőzött pálinkát 1945 előtt a Kis-Tisza szigetről a tutajt szállító románoknak faanyagért cserébe adták el. 5 4 Makainé Varga Ilona (sz. 1928) a Kilencesben, néhány holdas gazda lányaként 10 gyermekes (4 fiú, 6 lány) családban nőtt fel. Szilvafájuk nem volt, gyermekkorában, majd asszonyként is a feliből, harmadából szedett szilvát főzték meg. (Mire aszszonyként a tanyaföldön ültetett fáik termőre fordultak volna, férje beteg lett, el kellett hagyniuk a tanyát.) A közelükben, a mentetlen oldalon, a Szent János- szobortól (a Bődi-révnél) a gátőrházig telepített - a Csongrád-Sövényházi Armentesítési Társulat tulajdonában lévő - szilvásban nagy szemű, magvaváló fajta termett. 5 5 A környékbeliek szilvaéréskor lehetőséget kaptak a termés résziből szedésére. Kocsival, kerékpárral, de még a hátukon vagy garabolyban, kosárban vitték haza. A tízgyermekes családban szerették a szilvát. Minden őszön 7 üst lekvárt főztek, más gyümölcsök mellett aszalták és befőttet is tettek el. Adatközlőm az önellátó háztartás őszi-téli munkái sorába illesztette a lekvár főzését. „Minden évben főztünk lekvárt, sütöttünk tököt, vágtunk disznót." A népes családban „a szilvát fosztotta mindenki, aki érte. Akkor [ti. gyermekkorában] nem daráltuk, úgy összeböngyörödött a héja, olyan édes 4 Mód László 2009. 105-129. A szerző a sziget gazdálkodását a dél-tiszai ártéri gyümölcstermesztés részeként vizsgálja. Gólya Imre gazdaságára vonatkozó adataink egymást kiegészítik. Ez a gyümölcs a mindenkori társulati igazgató-főmérnök járandósága volt. Hajdú Dezső ny. vízmérnök szíves közlése. 139
