A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 5. (Szeged, 2005)

Szűcs Judit. Maszlag János (1883–1966) öreg halász életrajza

őrmester úr, hogy én árva gyerek vagyok. Attól kezdve olyan volt hozzám, mint a legkedvesebb testvér. Dusánnak hívták. Ha eljöttek a szülei meg a felesége - mert őneki már volt felesége -, mondja a szüleinek, hogy én árva gyerek vagyok. Igaz, hogy énnekem a szememből kiesett a könny: láttam a többieket, hogy jött hozzájuk valaki, vagy a szülei, vagy testvére, hozzám meg nem jött se levél, se senki sem. Ez a szerb jó barátom volt, aki legjobban szeretett. Ha jöttek a szülei, hoztak mindig neki egy kétkilós cipót, hozzá szalonnát, sonkát, süteményt. Mikor felbontották neki a csomagot, az első én voltam, akit megkínált. Az őrmester úr is igencsak ott volt, és én mondom az őrmester úrnak, hogy én nem tudom visszaszolgálni. Azt mondták, hogy az nem baj, ők a szívükön viselik azt a szívbéli fájdalmat, amiben én vagyok. Később, oszt' ahogy haladt az idő, volt a Dusánnak egy leánytestvére, egyszer eljött. Én akkor kint voltam a városban, mikor bemegyek, hát látom, hogy itt vannak a (40) Dusánnak a szülei meg a húga. Odaköszönök. A szülei már ismertek, az apja egy kicsit tudott magyarul, azt mondja: - Megjött, János? - Megjöttem. Kérdi Dusán: - Hol voltam? - Felmentem a felsőváros Fecske utcába Benkő Pista bácsiéknál. Rájuk néztem, a leányra, attól kezdve még jobban összetartottunk. A leány nem tudott egy szót sem magyarul О is, én is összenéztünk, amikor elváltunk tőlük, én is meg a leány is könnyes szemmel váltunk el tőlük. Utána nemsokára Dusán levelet kapott. Mondja az őrmesternek, hogy mit ír a húga. Hogy: a Maszlagot nagyon megszerette a húgom meg a szülei is. Megkezdődött a barátság, ami sajnos nem sokáig tartott. Kint a gyakorlótéren történt meg velem a baj: pihenj idő alatt hozzáfogtunk bakugrást játszani - aki hamarabb kikerüli körül a félkört. Ahogy indulni akarok, meglükött a Gombos szakaszvezető. Mikor ő menni akart, odaugrottam, ellöktem. Megharagudott rám, ő meg engem lükött el, úgy, hogy én elszédültem. A bal lábam térdben megroppant, úgy vettek fel. Dusán látta, hogy mi történt, ahogy fogtak, meghúzta a lábamat, meghúzta, nagyot roppant. (41) Én megint elszédültem. Ekkor látták a többiek is, hogy bajom van. Odajött a szakaszparancsnok, azt mondta, fektessenek le a földre. Az meg fagyos volt. Nemsokára felvettek, de a lábamon nem bírtam megállani. Két barátom ráültetett a puskámra, úgy vittek be a laktanyába. Délutáni kivonuláson történt a baj. A százados nem volt kint, a délutáni kivonuláson nem volt sohasem kint velünk. Mikor bevonultam katonának, felszereltünk, másnap kivonulás volt délelőtt, délután, ebéd után sorakozó a folyosón. Ott vagyunk, jön a századparancsnok a feleségével. Két sorban álltunk, első sor két lépést előre, ekkor hátra arc. Ekkor mind a két sor előtt elment a feleségével, mindenkit megkérdezett: hogy hívnak fiam? Mindenki megmondta a nevit. Azt is megkérdezte, hogy milyen foglalkozású, vannak-e szülei. Énhozzám is odaért, és kérdezi tőlem: no, fiam, hogy hínak? Én mondom azt, hogy hínak. Vannak-e szüleid? - Sajnos szüleim nincsenek, elhaltak régen. A felesége odaállott elébem, azt mondta: - Te leszel az én fiam, minden szombaton ebéd után kijössz a lakásunkra. (42) A férje tudomásul vette, ott mindjárt mondta az őrmesternek, hogy erről meg ne feledkezzen. Úgy is lett, minden szombaton kimentem: fát vágtam, ami szükséges volt dolog volt, azt elvégeztem. Kaptam mindig egy kis ennivalót, egy koronát meg egy 89