A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 5. (Szeged, 2005)

Szűcs Judit. Maszlag János (1883–1966) öreg halász életrajza

nagy pohár bort. Nem sok dolog volt, ha elvégeztem, akkor behítt a nagyságos aszszony a szobába, kérdezgetett: hogy éltem anyám halála után, mikor hol jártam, merre? Én elmondtam, hogy halászattal foglalkoztam a Tiszán. Most visszatérek oda, ahol a baj történt. Bevittek a laktanyába, letettek az ágyamra. Ekkorra úgy megdagadt a lábam térdben, hogy a nadrágot ki kellett fejteni, úgy bírták lehúzni rólam. Fájt a lábam nagyon, nem bírtam csinálni semmit, hullott a könnyem. Senki nem adott egy vigasztaló szót sem, csak a Dusán volt hozzám a legjobb szívű, ő adott egy kis vizet. A lábam térdben felzsugorodott, fájt nagyon. Elszomorodtam, mostmár mi lesz velem? Beesteledett, elfújták a takarodót, mindenki alszik, csak én sziszogok nagy fájdalmamban. A napos se kérdezi tőlem, hogy mi bajod. Tizenegy órakor jön a százados fel a szobába, a naposnál lámpa, (43) viszi a százados után. Odaért az ágyam iránt, látja: valami baj van. Oda gyütt az ágyamhoz, kérdezi tőlem: - Mi baj, fiam? Látta, hogy hullik a szememből a könny. Fájdalmamban alig bírtam szólni. Mutatom a lábam, megnézi, látja, hogy baj van. Azt mondja a naposnak: - Nem látták ezt az embert, hogy szenved? Nem-e orvoshoz kellett volna folyamodni? Majd adok én magának ilyen hanyagságot! Elnézni, hogy szenved ajóbarát! Másnap reggel bevittek a kórházba, ott voltam sokáig. Nem adtak enni sem, azt hitték, hogy szimulálok. Mikor elhitték, hogy igazán fáj a lábam, azután kaptam jobban enni. Volt olyan nap, hogy kihallgattak ötször is: hogy történt a bajom? Mikor minden bebizonyult, akkor hozzáláttak a gyógykezeléshez, de eredmény nélkül. Bántott a bajom, hogy mi lesz velem. Nincs javulás egyáltaljában semmi, a lábam térdben megmeredt, a daganat nem lappadt semmit. Eltelt egy hónap, nem javultam semmit a lábammal. Másnap, mint minden nap délelőtt, a törzsorvos úr tartotta a vizitet az egész honvéd csapatkórházban. A mi kórszobánkba is mint más napokon bejöttek, odajön az ágyamhoz, azt mondja nekem: (44) - Kedves fiam, elviszlek felülvizsgálatra, és onnan szabadságolva leszel, mert a lábadnak hosszabb idő kell, hogy helyrejöjjön. Elmégy haza! Én kérve kértem, hogy ne vigyen el felülvizsgálatra, én nem akarok hazajönni. Hol legyek, mit csináljak? Nincsenek szüleim. Azt mondta a törzsorvos úr: oda se néz, fiam, majd meggyógyul odahaza a lábad, hamarabb, mint itt a kórházban! Úgy is lett, elvittek felülvizsgálatra. Ott voltam a magasrangú orvosok előtt. Megkérdezték tőlem: milyen munkás vagyok idehaza. Mondom, hogy halászattal foglalkoztam. Volt köztük egy, aki kérdezett mindig. Azt kérdezte, hogy mikor kezdtem a halászatot. Mondom, hogy gyermekkoromtól kezdve folytatom. Ekkor azt mondta a többieknek, hogy nem éppen aficamodás a baj, hanem át vannak hűlve a lábaimban a csontok, ezáltal nehéz lesz a javulás. Megfogta az államat és azt mondta: - Ne félj, kedves fiam, ember lesz belőled odahaza. Házi gyógymóddal majd az öregasszonyok vagy a rontó-bontó öregemberek meggyógyítják. Mi már nem kezelünk tovább. Ezt már csak azért (ti. mondta), hogy kidobhassanak mihamarabb a nyakukból. (45) Adtak hónaljmankót, aminek a segítségével hazajöttem. Azt vissza kellett küldeni másnap, úgy adták csak kölcsön, amíg hazajövök. A bátyám másnap kivitte a postára, feladta a kórház címére. Adtak egy papírt, rá volt írva: két hónap és huszonkilenc 90