A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 5. (Szeged, 2005)

Szűcs Judit. Maszlag János (1883–1966) öreg halász életrajza

e már a pöcök. Ekkor lecsatol a vici, a laptáros ekkor bickére fog, azzal tartogatja a hálót, a vicit elküldi előre. Odaér, a hálót segíti húzni kifelé, közben a kijáró kötelet őneki kell összeszedni. Azután mikor a laptáros odaért, mind a két felit húzzuk. Ekkor jön össze a léhésen az eredmény. Sokszor előfordult bizony, hogy nagyfajta harcsa vagy tokhal, volt rá eset, ami nagyon ritka eset volt, hogy viza is került elő 72 kg súlyban. (36) Abban az időben nem volt ritka eset a nagyhálóval fogni tokot. Volt olyan nap, hogy hármat fogtunk: kettő vágótok volt, egy meg csillagos tok. A két előbbi volt együttesen negyvenkét kiló, a csillagos volt hat és fél kiló. Ennek a szúrását soká viseltem a kezemen. A tokhalnak a megfogása veszélyes volt, nagyon vigyázni kellett, hogy meg ne vágja az embert. 1909 elején fogtunk egy tetemes tokot, negyvenhét kilós volt, hármunkat vágott meg, a nagyhálón is vágott olyan lyukat, hogy az ember is kimehetett volna rajta könnyen. Ha tokhal volt a hálóban és például harcsa is volt a hálóban, a harcsa képes volt kiszaladni a hálóból a partra, úgy félt a toktól. Mindig megmutatta a jelet, ha a hálóban be volt kerítve, mindig forgott, amerre ment, mindig bugyolt, pörsölt, néha nekiugrott a léhésnek. Ekkor tudtuk, hogy mi vár ránk. Amikor én 1896-ban Bori Andrissal a szegedi hálóra elmentünk, Csikós Jóska bácsi volt a halászmester, amikor ilyen nagyobb fajta harcsa vagy tok volt, előre figyelmeztetett bennünket, meg ne ijedjünk. (37) Mink már megismertük Andrissal az ilyen nagyobb fajta halaknak a mozgását. Mikor az 1903-as, 1904-es években együtt halásztunk, Bali Antal bácsi lett a legöregebb halász köztünk, ő már régebbi időkből való volt, őt is megvágta nem egyszer, ezért tudta, hogy mi következhet, állhat be. Az idő halad, évek múlnak, eljött az 1904-es év. Bentmaradtam katonának. Október hó 5-én bevonultam Szegedébe, az úgynevezett 5. hv. gyalogezredhez, az első zászlóalj 4-ik századhoz. Nekem nem volt nehéz az elválás, nem volt senki, aki kikísért volna az állomásra. Ilyen volt az árvalegény élete, igaz, hogy én sem sírtam senki után sem. Megkezdtem a katonaéletet, ami nagyon szomorú lett rám nézve. Én igaz nagyon víg voltam mindig, a napi foglalkozás után esténként volt játék, az új hús, egymás fenekire vertünk. Többször volt olyan eset: közénk avatkozott a hadnagy úr. Bizony, őneki is odavertünk a fenekire, az volt a jelszó: itt nincs különbség, aki beleavatkozott a játékba, mindenkinek egyformán járt. (38) Mikor Szegeden megvizitáltak bennünket a Sörház laktanyába (kint a Tiszaparton volt, a helyin manapság van a klinika), elkísértek bennünket az öreg laktanyába, ott várt bennünket az ott már a részünkre kirakott csomag. Mindnyájunknak egy csomag volt elkészítve, sátorlapban összefogtuk, mindnyájan vittük a szobába. Ott megmutatták az ágyat mindenkinek, ott lepakoltunk, felkészültünk a király ruhájába. Másnap megkaptuk az aprólékos kéziszerelést, benne volt egy viaszosvászon, azután volt a viksz, a sporviksz, olló, gyűszű, tű, cérna kék, piros, fekete meg fehér színben, ruhakefe, vikszos kefe, kenyő kiskefe, csőfedő, kézóvó a puskához. Teltek, múltak a napok, az én ágyam mellett volt egy szerb fiú, odahelyezte az őrmester úr. Azt mondta nekem: - No, Maszlag, te tanítod ezt a szerb fiút magyarul beszélni meg számolni! Az őrmester úrnak valami rokona lehetett. Jó gyerek volt, nagyon törte a magyar szót. Én is szerettem nagyon a fiút. Egyszer jön a Csokonicza István őrmester úr (mert így hívták, így tiszteltík). (39) Ók mindig szerbül beszéltek egymással. Mondja neki az 88