A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 5. (Szeged, 2005)

Szűcs Judit. Maszlag János (1883–1966) öreg halász életrajza

falat volt. Ottan nagyon megritkult a társaság, szökött mindenki, aki csak bírt, amerre tudott. Ki volt éhezve a társaság. A megmaradt népet beszorították egy nagy épületbe. Ott voltunk egy nap és egy éjjel. Reggel felébredtünk, kimentünk az udvarra, nem nagy volt. Nem (1

12) látni semmit. Odamentünk a sarokhoz. Mondom a többieknek: - Gyertek ide! Odajöttek, felemeltek. Felmentem a fal tetejire, onnan leugrottam, irány át a síneken, irány egyenesen be az utcába. Egy kis darab kenyeret, ha kaphatnék! Végre bementem egy suszterájba. Hatan dolgoztak, mind fiatalok voltak. Nemsokára gyün egy fiatalasszony. Kérdi, hogy ki vagyok. Szól hozzám németül. Fejemmel intek, nem értem. Csak a nevem mondom. - Ikht ungár isi landver fünv regiment Jóhan Maszlag. Kérek egy kis darab kenyeret. Kiment, hozott is egy kis darabot. Kis vekni vége volt. Mondja, nincs több. Ideadta, én megköszöntem. Eljöttem, ki az utcára, visszamentem. Akkor már osztották a ruhát, kinek mi hiányzott. Én is odamentem. Rámnézett: - Hogy hívnak? - Fogságbeli főhadnagy volt. Mondom a nevem. Azt mondja: - Mióta vagy te magyar? - merthogy a nevem szlávhoz hasonló. - Te az én szolgám leszel, te nem mégy a transzporttal, itt maradsz velem. Oda se nézz, jó dolgod lesz. Én nagyon elszomorodtam, hogy elmaradok az ismerős jó barátaimtól. Ott volt mellettem Pista, akivel össze voltunk szokva. О is hallotta, hogy mit (113) mondott a főhadnagy. De már akkor sorakozó volt. Pista elszaladt, felment a priccsre, összekapta az én motyómat meg az övét. A jó medvebőr sapkám ott maradt. Nem baj mán, Pista! A főhadnagy elment valahova, a csapat kigyütt, fel a vagonba. Mihelyt az utolsó ember felment, azonnal indult a vonat. - No, Pista, én már nem leszek neki kutyamosója! Ment a vonat, vitt bennünket - irány Szibéria. Elkeseredtünk, hogy többé nem haza. De nem úgy lett, búji lágerben letettek bennünket. Ott megmondták, hogy aki jól érzi magát, menjen katonának, minden jóban lesz része. Sokan elmentek. Akik ott maradtunk, beköszönt(ött) ránk a szomorú élet. Egy hónap alatt sokan elhaltak közülünk. Akkor megint a vereskereszt segített rajtunk. Jöttek felülvizsgálni bennünket. Látták a sok halottat. Volt köztük egy nő, úgy sírt, nem tudta visszatartani magát. Megnézték a (olvashatatlan, értelmezhetetlen szó) hullákat. Nem tudtuk, hogy mi az oka a sok h(al)álnak. Akinek az arcán, a szeme alatt megkékült, az már másnap virradóra meghalt. Volt olyan reggel, hogy öt-hat halott volt, olyan is volt, hogy harmincat is kivittek a garmadába. (114) Onnan is el kellett vinni bennünket. Kihajtottak az állomásra havat hányni. Senki sem bírt dolgozni, be kellett menni az állomásépületbe. Sokat úgy hoztak be, én is alig bírtam bemenni. Nem éreztem se kezem, se lábam. Mikor bementem, ott volt egy idős bácsi két idős asszonnyal. Rámnéztek, odahívtak, adtak mindjárt csaját, megittam két bögrével. Olyan melegem lett, azonnal elkezdtem izzadni, nem fáztam tovább. Bementünk a lágerbe. A vöröskereszt osztott a részünkre öt rubelt minden hadifogolynak, kivétel nélkül. Azt mondta a vöröskereszt komisszió, hogy három napon belül el kell szállítani minden hadifoglyot. Úgy is lett, mink lettünk az első transzport. Eljöttünk, irány visszafelé, le Rigáig, onnan fel Litvániába, Jurief Vezingburg. Ott 114