A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 5. (Szeged, 2005)

Szűcs Judit. Maszlag János (1883–1966) öreg halász életrajza

után majd a fele kidőlt a munkából. Az étkezést se úgy adták, ahogy azt kellett volna. Harminc kopekot adtak egy napra egy-egy hadifogolynak. (99) Mostan, kedves Olvasó, visszatérek a pékségbe. Hogy éltünk, hogy ment a sorunk. Ketten voltunk a cimborával. Minden nap kaptunk tejet a kézmosóvízért, a csajához nagyon jó volt. Nem tudtuk kitapasztalni, hogy milyen a vallásuk. Történt egyszer velem, hogy a szomszédasszonytól hoztam a tejet. Átellenben volt a ház, egészen az ablak nyitva volt. A hegyes aljú, égetett tányérban volt a tej, beleaprítottam a kenyeret, két szem kockacukrot tettem bele, hozzáláttam azután enni. Meglátta az aszszony, hogy a tányérjábul eszek. Beszélt nagyon, én nem értettem, mit beszél. A cimbora odavolt a raktárban. Mikor előgyütt, mondom neki, hogy a szomszédasszony nagyon zajgott, nem tudom, hogy miért. Átment a cimbora. Kis idő múlva gyün vissza, nevetett nagyon. - Azt mondta a vidraszemű asszony, hogy mostmár legyen a tied a tányér, neki nem kell, mert beleaprítottad a kenyeret és abból ettél, és te bűnös ember vagy. Nekünk nem szabad abból enni, még a helyetekbe sem szabad nekünk ülni. Ha véletlenül átmentünk is hozzá, azonnal (100) ott volt előttünk az ajtóban. Fogadta a köszönést, de már akkor mutatta, hogy: „szegyisz tudá", hogy hova üljek le. Ezek úgy vigyáztak magukra, hogy még a ruhájukhoz se érjünk. Az ilyen vallásúaknak az erdőben kint volt az imaházuk, ezekkel kezet fogni nem lehetett, azt mondták, hogy mink nagyon bűnös emberek vagyunk. A házigazdánk jó ember volt, szeretett bennünket, ő volt a falu ácsa. Volt neki sok ácsszerszámja. Én egyszer gondoltam, hogy csinálok magamnak egy kis ládát meg egy kis teknőt, amiben a ruhánkat kimossuk. Az öreg házigazda megengedte, hogy megcsináljam. Deszkát én kaptam az állomáson. Engem az orosz őr ismert, kérdezi, hogy mi kell. Mondom neki, hogy egy darab deszka. Mondja az orosz katona (vezmi biri), hogy vegyem és vigyem. Vittem egy lapátnak valót, kis ládának valót is vittem. Nem magam, vittem segítséget, két ember kaptam, azokkal vittük el. Mikor meglátta az öreg házigazda, hogy mit csinálok, azt mondta, hogy mi mindent meg tudunk csinálni. Merthogy a cimborám kőműves volt idehaza. Igaz, ő németperegi fiú volt. О csinálta a kemencét, amiben sütöttük a kenyeret. (101) Egyszer többek közt jön a parancs, hogy ki kell menni nekünk a kis kaliéri nagypékségbe, mert az ucsászka háromszáz ember kap, ennél fogva több kenyér kell. A nagypékségben nem sült a kenyér. Kimentünk, ottan megkezdtük a kenyérsütést. Itten három nagy kemence volt, itten volt már raktáros is. Nagyon sokszor váltották egymást a raktárosok. Mink mindig végeztük a dolgunkat rendesen. Többek közt azt mondja nekem Kovács, hogy vesz egy szarvast, meg is hámozzák, én főzzem meg, nekem nem kell hozzáfizetni az árához. Ottan negyvenen voltunk hadifoglyok azon a kaliéri vercen. Elvállaltam a főzésit. Másnap már hozta is, vagyis vezette a rénszarvast. A pékség előtt volt egy deszkából épült szín, ottan elbántak vele szépen, tisztán. Azonnal kétfelé vágtuk, felit összevágtuk, és én feltettem főni. Vajra megdinszteltem jó vöröshagymával. Jóra vált a húsfőzés, az oroszok is megszerették. Ók is azt mondták, hogy nekik is kell ilyen közös ebéd, mert nagyon jó volt, megkóstolták. Azután nekik is főzni kellett. Azután egy egész szarvast meg kellett főzni egyszerre. Nagyon megszerettek az oroszok, azt akarták, hogy legyek én szakács. Nem vállaltam el. (102) 110