A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 5. (Szeged, 2005)

Szűcs Judit. Maszlag János (1883–1966) öreg halász életrajza

senki. Az ajtóval szemben kis facölöppel jelzi, hogy mikor jön haza. A babona meg a jóslás nagyon el volt hatalmasodva, mink ezt a szokásukat figyelmen kívül hagytuk. (93) Sokat kellett dolgozni, éjjel-nappal ment a kenyérsütés. A murmanszki vasúton jó kosztot adtak. A produktit minden öt napra adták ki, három funt kenyér, fele fehér, fele barna kenyér volt. Egy napra hat zalanyik vaj a fehér kenyérhez, csajához hat szem kockacukor, azután tizenhat zalatnyik hús. Ezek, a mindenféle élelem, a cukron és a liszten kívül minden Argentínából való volt. A hús teve vagy bivaly, mind hat hektós hordókban voltak lesózva, le voltak fujtva. Még szalonnát is kaptunk. Ez utóbbi nem volt hasznos, mert sokfajta nép volt ottan, akik nem élvezték a szalonnát. Nem is tudták, hogy mire való. A mohamedánok meg egyáltalán nem, mert a vallásuk is szigorúan tiltotta. A nép nagyon kevert volt ottan, voltak kirgizek, tatárok, örmények, gitájcok, odavalósiak, finnek, svédek, norvégok, azután voltak a hadifoglyok, azon kívül voltak orosz katonaszökevények, akiknek nem volt semmi becsületük. A kozákok sokat megvertek, mert nem akartak dolgozni. Mind a forradalmat beszélték maguk közt. Tudták, hogy (94) kitör a forradalom. Hogy mikor, azt várták nagyon nehezen. Minket nagyon szerettek, tudták, hogy mi nem önként mentünk oda. Sokszor a fogukat csikorgatták, de nem tehettek semmit, hallgatni kellett nekik. Mink ketten voltunk, kettőnknek főztem. Vajunk volt bőven. Többször eljött a házigazda, nézte, hogy mit hogy készítünk. Elmondta odahaza otthon a feleségének meg az anyjának, aki száznégy éves volt. Megismertek bennünket. Az öregasszony is azt mondta, hogy ezek nem lehet, hogy emberevők legyenek. Egyszer a házigazda hozott olyan kétkilónyi halat. Olyan volt, akár idehaza a menyhal, csak a feje volt olyan, mint a baráthalnak a feje. Mikor kiteszi a zsákra, felvesz egyet, megfogja a fejét, hátratöri, kihúzza a gerincét, kétfelé hajlik a halhús. Odaadja a cimborámnak: - No, Iván, kusájl Engem is kínál - mondom a cimborámnak: így nyersen? De az öreg csak erőltetett, hogy együk, nagyon jó. Jani, ő aztán evett belőle, mondja nekem, hogy: -Hidd el, öreg, nagyon jó. Mondom neki: - Várj csak egy kicsit, majd én másképpen csinálom. (95) Elővettem a kotelkát, amiben szoktam főzni, bele egy csomó vajat. Az öreg házi meg a cimbora kiszedték a gerincet meg a bélit, mert ez a hal nagyon jó nyersen, élvezik az ottani lakók. Én meg bele, a lisztbe kevertem, bele a forró vajba. Az öreg nézte, hogy sütöm a halat. Mikor megsült négy, akkor mondom neki, hogy most egyél csak belőle! Evett. Azt mondta, hogy mi még jobban tudjuk, hogy kell elkészíteni. Hármat elvitt haza az anyjának meg a feleséginek meg a húgának. Azok átjöttek, megnézték, hogy kell elkészíteni. Ekkor azt mondták: - Hol vagyunk mink még tihozzátok a tudásban, úgy szellemileg, mint bármilyen más iparban. Most már mondhatja a bátyuska, hogy emberevők vagytok, nem hiszünk tovább neki. A ránkbízott munkát csináltuk minden nap. Hála Istennek, nem volt semmi baj. A kenyérsütéshez szükséges élesztőt mink csináltuk magunk. Megtanított a pékmester, hogy kell csinálni az élesztőt. Mink az orosz dandárparancsnokság alá tartoztunk. 108