A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 4. (Szeged, 2003)

Ifj. Lele József: Megállítottam az időt

A Juhász Antaltól kapott leltárkönyvbe mostmár a hivatalos leltáradatok kerültek, vagyis megkezdtem a feldolgozást. A negatívok leltározására is kaptam leltárkönyvet, és mivel egyelőre díjtalan segítőként már mellette dolgoztam leltározások idején is, megtanultam a leltározás csínját-bínját. Voltaképpen Bálint Sándor lett a szellemi vezetőm, míg Juhász Antal a tanítómesterem. A szegediek már hétközben is érkeztek, főként a szabadtéri játékok idején vendégeikkel együtt. Pár évben ezen időkre gyékény feldolgozás bemutatókra hívtam tápai asszonyokat, akikkel együtt feleségem is szívesen mutatta, miként hámiztak, selymeztek, sodrottak, szőttek a tápaiak régen. Ugyanő mosta és vasalta, a sublótokban elhelyezte a gyűjtött ruhákat, amikhez én nem értettem. Tápai vasárnap címmel hívogattam újsághirdetésben az érdeklődőket, s az autóbusztól népviseletbe öltözött fiatalok karéjában érkeztek meg. Ilyenkor Bálint Sándor, Juhász Antal és Trogmayer Ottó tartottak itt előadásokat, nagy érdeklődés mellett. A Délmagyarországban Tandi Lajos adott fényképes hírt legelőször a gyűjteményről, nem sokkal később Polner Zoltán a Csongrád Megyei Hírlapban. Ugyanők arra kértek, hogy másfél-két oldalas írásokat küldjek nékik, amiket szívesen közölnek. Megtettem, mivel akkor már a múzeumban voltam és gépelni is tudtam. A tárgyak szeretete mellett fölfedeztem az írás szépségét is. Ez azzal járt, hogy szinte hetente írtam Hagyományok Tápén címmel, amelyekből a jól sikerülteket bevittem valamelyiküknek és közölték. Juhász Antallal sűrűn mentünk a szegedi tanyavilágba. Ezeken a gyűjtőutakon tanultam meg igazán az adatgyűjtést. És sok tanyai emberrel ismerkedtem meg, köztük a röszkei Nagy Antallal, kinek tanyájához legényke koromban az unokabátyáimmal együtt én is hordtam lovaskocsinkkal a trágyát és megismert, mert már akkor is szemüveges parasztgyerek voltam. Gyakran időztem és nézelődtem a gyűjteményben, ott éreztem jól magamat: beszélgettem a tárgyaimmal. Rájöttem, hogy minden tárgycsoport lehet egy-egy kisebbnagyobb cikk, tanulmány témája. Nagy Bence Pál, Karai Hideg Sándor, Magyariné Gyönge Örzse néni, Lele Ambrus bácsi és a többi nagyidejű és jó emlékezetű tápaiakkal való gyakori beszélgetéseim is adtak jó és megírandó témákat. A néprajzi és nyelvjárási pályázatra kezdtem írogatni, ahol első, második helyezést is értem el. Mivel a szegedi lapokban, majd a néprajzi szakfolyóiratokban, majd az Új Emberben, a Vigiliában, a Magyar Nemzetben és más újságokban már elő-előfordultak írásaim, s ehhez jött, hogy a pályázatokon díjazott tanulmányaim a szegedi múzeum évkönyvében és a Honismeretben megjelentek, már nem csak tárgyi, hanem szellemi vonatkozásokban is - Bálint Sándor szavaival - megállítottam az időt, a tápai időt. Az egyre szaporodó látogatók hírét vitték sokfelé a gyűjteményemnek, aminek nyomán egyszercsak jöttek a rádiósok, a tévések, s most már tudomást szerezhettek róla az ország más tájain is. A tárgyak nagy szeretete mellett egyre több időt szenteltem és szentelek ma is az írásnak. Kötetbe foglaltam Juhász Antal segítségével a Hagyományok Tápén sorozatom több cikkét. Nem sokkal később egy újabb csokrot Tápai élet, tápai szokások címmel egy minikönyvben. Bálint Sándor tragikus halálát követően elhatároztam, hogy kezdeményezem boldoggá avatását. Nagy levelezésbe fogtam és a „Lehetségese boldog Bálint Sándor? " kérdésemre csak olyan válaszok érkeztek, amelyek Igen-t, 20