A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 3. (Szeged, 2001)

Fodor Ferenc: A Duna–Tisza közi homokhátság délkeleti részének paraszti gazdálkodása a második világháborúig

kiderült, hogy mindenkinek be kell lépni a tsz-be. A korábbi szervezkedések eredménytelenségét és az erőszakos fellépést látva sokan inkább az öngyilkosságot választották. Mivel ez a terület nem volt alkalmas az ország más tájaihoz hasonló hatalmas táblák kialakítására, sok helyen a föld használati jogát meghagyták az eredeti tulajdonosoknál, illetve kaphattak a táblásított földterület helyett máshol. Ez a megoldás adta a lendületet e terület magángazdaságainak újjáalakulásához, illetve megerősödéséhez. Az 1970-es évek végére a falvak megújultak. Az elhagyott tanyák helyét ma már sok helyen csak egy-egy fabokor jelzi. Dolgozatomban a Duna-Tisza közi homokhátság délkeleti részén elterülő településekkel kívánok foglalkozni, melyek a mai közigazgatási beosztás szerint Bács-Kiskun, illetve Csongrád megyében találhatók. A harmincegy település körülbelül azonos természeti feltételekkel rendelkezik, annak ellenére, hogy egy-egy község határának nagysága igen eltérő. Ezek a települések Kiskunfélegyháza, Kiskunhalas, Ásotthalom, Mórahalom, Kistelek által határolt területen találhatók. Ide tartoznak: Ásotthalom, Balástya, Balotaszállás, Bordány, Bugac, Csengéié, Csólyospálos, Domaszék, Forráskút, Harkakötöny, Jászszentlászló, Kiskundorozsma, Kiskunfélegyháza, Kiskunhalas, Kiskunmajsa, Kistelek, Kömpöc, Mórahalom, Móricgát, Öttömös, Petőfiszállás, Pirtó, Pusztamérges, Rúzsa, Szánk, Szatymaz, Tázlár, Üllés, Zákányszék, Zsana és Zsombó. A települések közös jellemzője a hasonló földrajzi viszonyokon túl kialakulásuk történetének hasonlósága is. Ellentétben az ország más vidékeinek tanyarendszereivel az itt lakó tanyai népesség nem rendelkezett a városi ház biztonságával. A falvak nagy része a szegedi-, kiskunhalasi- és a kiskunfélegyházi határban a tanyák spontán sűrűsödéséből keletkezett. A lakosságot a városhoz csak a piac és a templom kötötte. A tanyára kitelepült családok az elemekkel folytatott harcuk során csak a maguk erejére támaszkodhattak. Ez a küzdelem eredményezte azt a mentalitást, amelyet még a mai tudomány sem tudott igazán megérteni. A Duna-Tisza közi homokhátság kutatásával a magyar néprajztudomány keveset foglalkozott. A korai munkákban elsősorban természeti adottságait mutatják be. Bél Mátyás a Kiskunság vidékéről így ír: „Egyébként termékeny vidék, gabonában, legelőben és kiváló dinnyékben bővelkedik, de fa és víz szűkösen van. A kunok barmokat nevelnek meg méneseket, és ezek itatására itt-ott kutakat ásnak, a víz azonban, hacsak gyakran ki nem merik, megposhad, és tele van féreggel. Tűzrakáshoz és tüzeléshez nádat, szalmával kevert és napon szárított trágyát használnak, meg egy kevés messziről odaszállított fát."

1 Hasonló érdekességeket tudunk meg a kor gazdálkodásáról Korabinszky Jánostól is: "Szarvasmarha- és lótenyésztésük gazdaggá teszi őket. A földjükön semmiféle gyümölcs sem terem olyan jól, mint a dinnye. Egy különös itallal élnek, melyet bozának neveznek, és kölesléből és vízből készítik. A tűzifa hiány kényszeríti őket, hogy olyan tüzelőanyagot használjanak, amelyik ugyan nem sokban különbözik a holland tőzegtől, de amelyet marhatrágyából és szalmából gyúrnak ösz1 Bél Mátyás 1792. 125.p. 76