A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 3. (Szeged, 2001)

Fodor Ferenc: A Duna–Tisza közi homokhátság délkeleti részének paraszti gazdálkodása a második világháborúig

A Duna—Tisza közi homokhátság délkeleti részének paraszti gazdálkodása a második világháborúig FODOR FERENC (Szeged, Móra Ferenc Múzeum) Bevezetés A Duna-Tisza közi homokhátság, oly sok természeti szépséget rejt magában, mégis az ott lakók számára sok bosszúságot okoz. Ha meleg van, süti az ember talpát a homok, a föláradt homok miatt nyáron az utak néhol járhatatlanok, a tavaszi homokviharok tönkre teszik a növényeket, hiába a jó eső, másnap-harmadnap már megint szárazság van. Az elvetett növény felét-harmadát termi a feketeföldihez képest, az emberek mégis kitartanak rajta. Ezzel a vidékkel eleink sem tudtak mit kezdeni. Jobb híján ide telepítették a kunokat, mondván: ők úgy is csak állatokat tartanak, nem akarnak földet művelni. Mire hozzászoktak volna új környezetükhöz, a török hadjáratok miatt menekülniük kellett. Számos leírás szól a hatalmas, kietlen pusztaságról, melyen a pásztorok voltak az urak. Ha a török kiűzése után Bécsnek nem jut eszébe a puszták felméretése és értékesítése, a Jászkun Kerület talán még hosszú ideig csak legeltetésre használta volna a kun pusztákat. Halas, Szeged, Kecskemét gulyái szabadon legeltek, mígnem a határok megállapítása fontossá vált. A csupán néhány éve telepített helységek máris fontos szerepet vállaltak a redemptióban. Nem nézték, ki honnan származott, ha pénze volt birtokhoz jutott. Voltak, akik csalódtak és továbbálltak, de a többség letelepült, aminek az lett az eredménye, hogy néhány évtized múlva a föltörhető föld elfogyott, egyre erősebbé vált az új puszták iránti érdeklődés, a "pusztakeresés", vagy a nagy nyájak által elfoglalt legelők miatt keletkeztek összetűzések. A tagosítások elrendelésével próbáltak igazságot tenni, ami a legtöbb helyen még csak fokozta az elégedetlenséget. Az állattartás uralmának azonban mégis a természet vetett véget. Az 1860-as évek elején bekövetkezett aszályos esztendők végképp megpecsételték a homoki állattartás sorsát. Ehhez hozzásegített még a 19. század végi vasútfejlesztés és a gabonakonjunktúra. Különösen felértékelődtek a homokterületek a filoxéra után. Az ekkor már nagy hagyományokkal rendelkező területeken tömegesen indult meg a szőlőtelepítés, mely sok család megélhetését és jövőjét biztosította. A 19. század végére kialakult az a tanyahálózat, amely a későbbi települések alapját képezi. Az alapvető változást a trianoni békeszerződés jelentette. Ezután már tarthatatlanná vált a vidék gazdasági és kulturális helyzete. Az elemi iskolahálózat kiépítése mellett gazdasági érdekképviseleteket hoztak létre. A gazdasági világválság után fellendülő gépesítést és termelékenységet a második világháború szakította félbe. A legnagyobb problémát az emberveszteség okozta. A csonkán maradt családok hihetetlen nehézségek árán tudták megtermelni saját szükségleteiket. A kialakult helyzetet még rontotta a Rákosi-korszak politikája. A legtehetősebb gazdálkodók is otthagyni kényszerültek birtokaikat, hogy az ország nagy építkezésein próbáljanak legalább annyit keresni, hogy a családjuk ne éhezzen. Az 1953 és 1956 utáni bizakodás hamar elszállt, amikor 75