A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 3. (Szeged, 2001)

Vass Erika: Társadalmi, térbeli és időbeli határok Kübekházán az 1850–1950-es évek házassági anyakönyvei alapján

Legközelebb 1966-ban látogatott haza a feleségével. Az akkor 16 éves lány unokájának selyem damaszt ágyneműt hoztak ajándékba a régi szokásoknak megfelelően. Ezzel egyben az is kifejeződött, hogy Katalin elérte azt a kort, amikorra a stafírungnak készen kellett lennie, gondoljunk csak vissza arra, hogy a férjhezmenetel alsó korhatára a 17. év volt. Szűcs Katalin 18 évesen, az érettségi után — ez tehát újabb korhatár, átmeneti rítus—jutott ki nagyapjához Németországba. így emlékszik vissza a találkozásra: „... hajnalba érkeztem oda, és mivel nem túl sokat aludtam a vonaton, elaludtam. Mígnem arra ébredtem, hogy körülöttem beszélgetnek. Nevetgélés, sustorgás. Fölnézök, kelők, hát az összes rokonom, akikkel addig még soha életömben nem találkoztam, ott vótak, és várták, hogy mikó ébredők föl, és ez itt az Elza lánya! Akkor találkoztunk először, de azt a szeretetöt maß összetartozást, amit abban a pillanatban éröztem, mintha száz éve ismerném őket. Es a felivel nem tudtam beszélni! Mert a lányok nem beszéltek, csak németül. " (V. Z-né) A kommunikáció tehát nyelvi határokba ütközött, hiszen a kint élők közül csak azok beszéltek magyarul, akik felnőttként kerültek ki, Szűcs Katalint pedig édesanyja — bár szerette volna — nem tudta német nyelvet tanuló osztályba iratai, s így az akkor kötelezőnek számító orosz mellett franciát kellett tanulnia. Az utazás után Szűcs Katalin szeretett volna megtanulni németül, de hamarosan férjhez ment, megszületett első gyermeke, Judit. Ezután egy évig járt ugyan esti nyelvtanfolyamra, de munkahelye, a háztartás vezetése, majd fia, Botond megszületése mellett nem tudta ezt folytatni, „...de ez bennem van, hogy a nagyapám is emlegette ezt neköm mindig, hogy tanuljak mög. És hát ő möghalt anélkül, hogy magerte volna, hogy én mögtanultam németül. Es még a Botond születése után lőtt a jogosítvány, akkó möntem a műszaki tisztire, akkó azt mondtam, hogyha ennek a végire érők, elmögyök németöt tanulni. Es így is lőtt, és 30 évesen iratkoztam be. Hát heti egyszöribe bírtam eljárni, munkahely, család mög egyebek, de azt böcsülettel csináltam, és 39 vótam, amikor középfokúztam. Mikor szabadabbak lőttek a határok, jöttek is rokonok, vagy mi möntünk német nyelvterületre, akkor már kezdtem használni, úgyhogy most mán tudok az összes rokonnal beszélni. " (V. Z-né) Saját nehézségei is közrejátszottak abban, hogy lánya, Judit már általános iskolás korában a kötelező orosz nyelv mellett elkezdett németül tanulni: „...egyrészt látom, hogy szükség van a nyelvre, mög látva a saját életömet, sorsomat, hogy hát a saját vérrokonaival nem tud kommunikálni az embör, az egy nonszensz. " (V. Z-né) Habár a 60-as évektől megszaporodtak a találkozási lehetőségek, de akadályok később is merültek fel. 1970-ben Jakob Hinkl az unokája, Szűcs Katalin esküvőjére szeretett volna hazalátogatni. Időközben azonban meghalt az öccse, Péter, s így esküvő helyett temetésre jött el. A kettőt együtt nem valósíthatta meg. A következő évben ismét szeretett volna hazalátogatni, de ekkor nem kapott beutazási engedélyt. „... és Kübekházáról eredt az, hogy mögadják azt az engedélyt. Még akkor is működött, besúgónak nevezhetöm, mög mi is tudtuk, hogy ki volt az, aki nagyon sok embörnek vót jóakarója...

Es mondjam azt, hogy sírt a levele, amiben mögírta, hogy nem tudnak jönni, mert öt nem engedik ide be. És őt roppantul mögviselte, mert hát az élete első szakaszát, jelentős szakaszát itt élte le, itt születött. Itt vót a gyökere neki. És ettől még 133