A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographicae 2. (Szeged, 1998)

Tóth Ferenc: Hagyományos hagymatermelés Makón

Az apróhagymának előre elkészítették a padláson a helyet. Gondosan letakarították a padlást, ha kellett még le is tapasztották, de mindenképpen fölmázolták, sőt volt, aki föl is meszelte. A zsákban hazaszállított hagymát a padláson 10-15 centiméter vastagságban kiterítették. A tető cserepeit két-három helyen csutkadarabbal kitámasztották, hogy a padlástér huzatosabb legyen. A dughagyma a padláson csörgősre kiszáradt. Általában nem kavargatták. A dughagyma osztályozása Amíg nem születtek meg az osztályozó rosták, asztalon válogatták szét a dughagymát. A rónára vetés idején sokkal egyenletesebb volt a dughagyma, nem igényelte a mai differenciált osztályozást. Asztalon háromfelé válogatták: kiszedték az apraját (a zsigát) és a nagyját (apikleszt) és a középméretűt rakták el. Az asztalra fölöntöttek valamennyi dughagymát, a válogató az asztal sarkára ült, onnan kézre esett a földre tett kaskába húzni a megfelelő méretű hagymát. A gyereket is bevonták a munkába, és hogy lelkesebben dolgozzanak, a dughagyma közé darabos cukrot dugdostak. Már a 19. század végén a nagyobb kertészek dughagymaszükséglete 6-8 mázsa volt; ennek asztali szétválogatása sok időt igényelt. Az osztályozás megkönnyítésére előbb kéregrostákat alkalmaztak. Ezek az osztályozó resták a szedőrostákhoz hasonlítottak, csak a lyukbőség különbözött. Ezt váltotta föl a tolós rosta. DUGHAGYMA-OSZTÁLYOZÓ KÉREGROSTA. A szitások elejében egy vagy két lyukbőségü rostát készítettek. Az utóbbival az osztályozás szintén háromfelé történt: a nagyobb lyukún a dughagyma nagyja, apiklesz maradt fönn, a kisebben a raknivaló, a földre kihullott a zsiga. Később három rostát alkalmazva négyfelé válogatták az apróhagymát. Az elsőben a piklesz, a másodikban a nagyobb raknivaló, a harmadikban a kisebb raknivaló maradt fönn, a zsiga és a szemét kihullott. A rostálás riszálással, szitáló mozdulattal, rázassál, ütögetéssel történt. A többmázsányi dughagyma rostálása igen fárasztó volt. Ezen előbb úgy könnyítettek, hogy a rostát nem kézben rázták, hanem két egymás mellé állított karszék karjain. Mások két közel állított asztal szélein tolták, húzták. TOLÓS ROSTA. A fabrikáló kertészek saját használatra szintén készítettek rostát, de ezek nem kerek, hanem ládarosták voltak. Kiderült, hogy ezekkel a nagyobb rostafölületű eszközökkel haladósabb volt az osztályozás, de sokkal fárasztóbb is. Ezért két asztal szélén rángatták, ami szintén nem volt könnyű. Ezt oldotta meg a négy gurigakerékkel ellátott állvány, amelyen akár egy kézzel is könnyedén lehetett a rostát rázni. A tolós rosta végleges formáját akkor kapta, amikor egymás fölé három különböző lyukbőségü ládarostát szerkesztettek. Az osztályozás négyfelé történt: a fölső ládában fönn maradt a piklesz, a középsőben az első, az alsóban a második osztályú dughagyma, a földre a szeméttel és léhával együtt kihullott a zsiga. Az első világháború táján terjedtek el a ma is használatos forgatás rosták. Ezek előbb négy-, majd ötfelé osztályozták a dughagymát. A legtöbb hagymakertész csak november közepén osztályozta a dughagymát, amikor a kemence fölé, a rácsra készült föltenni, vagy vitte a hagymát a szárítóba. Zsákba szedték, lehordták a padlásról, hogy kéznél legyen. A forgatós osztályozó rostát órabérre adták kölcsön, akkor erre már nem 92