A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographicae 2. (Szeged, 1998)

Tóth Ferenc: Hagyományos hagymatermelés Makón

falvi út melletti területeket. A város mezőgazdasági övezeteiből a Járandón túli ugarföldeket is előnyben részesítették, főleg a Püspökugart. Amikor bérelt földön kertészkedtek, az is fontos szempont volt, hogy közel essék a városhoz, hiszen naponként gyalog jártak ki. Ezekhez a könnyű, laza talajokhoz nagyon ragaszkodtak a kertészek. Az 1890-es évekre annyira növekedett a hagyma iránti kereslet, hogy a Járandó már szűknek bizonyult. A kiszombori Rónay, a csanádi Nákó és San Marco uradalmaktól száz holdakat vettek ki haszonbérbe. A bánsági Szinában és Kucorháton kötöttebb volt a talaj, de nagyon jó minőségű hagyma termett benne. Egyre többen béreltek hagyma alá földet a makói határ tanyaföld-övezetében is. A két világháború között a föld nélküli kertészek a mezöhegyesi ménesbirtokon és a királyhegyesi Blakovics uradalomban árendáltak hagymaföldet. Bár a mezöhegyesi talaj erősebb volt a makóinál, de ez a békés-csanádi löszhátság legkitűnőbb talajának számított. A város alatti földek haszonbére olyan nagy volt, hogy rákényszerültek egy-egy idényre idegen területre is elvándorolni. Csongrád és Békés megyén kívül Tiszántúl különböző helységeibe is elmentek hagymát termelni. Ilyenkor a szaporítóanyagot Makón állították elő, vagy szerezték be. A második világháborúig Makó kétféle talajtípusát tekintve nagyon szigorúan betartották, hogy a mezőségi, löszös talajon kizárólag vöröshagymát, a réti agyagon fokhagymát termeltek. A haszonbérlet megkötése előtt a kertész alaposan bejárta a földparcellát, az ásójával kiemelt kis földkupacot csizmájával megrugdosta, így ellenőrizte a talaj szerkezetét. Persze figyelt a talaj gyomosságára és az előveteményre is. Talaj-előkészítés A 19. század végéig, némelyek az első világháborúig ásták a hagymaföldet. Az én fiatal koromban — mondta 1963-ban a 79 éves Szilágyi Imre — nem is hagymafőd vót az, amit nem ástak} Azt tartották, a talajt lóval nem szabad taposni. Az ásásra különösen igényesek voltak. Az ásóval keskeny föld darabot lehetett egyszerre megfordítani, aki vastagot fogott, az csak dúrta a földet. Teljesen meg kellett fordítani, hogy a föld formája pontosan olyan hegyes legyen, mint maga az ásó, tehát a jó ásás ásóhögyes volt. Ha dúrták, olyan volt, mint a vakonddúrás, az ásó fénye is látszott. Az ásó hegyének eleven, vad földet kellett fölhoznia. Aki gyorsan ásott, annak mondták: Ne dúrd a fődet, hanem ásóhögyesre ássál. A szegényebb kertészek maguk ásták föl az egy járandónyi, 2200 négyszögöles hagymaföldet.

2 Az elhanyagolt, tarackos földnek olcsóbb volt a haszonbére, ezért bizony nem kímélték magukat, minden ásónyomnyi föld után lehajoltak, az utolsó szálig kiszedték a gyökerét. Előfordult, hogy egy-két boglyányi is összegyűlt belőle. A megelőzöttebb kertészek fogadtak három-négy ásós embert. A szegény földmunkások őszidőben evvel keresték a kenyerüket. Gyalog jártak; reggel sötétben indultak, este sötétben értek haza. Teljes szélességben fölfogták a parcellát, az ásással egyvonalban haladtak. Azon nem osztozkodtak, „te kevesebbet ásol, én többet". Napról napra, hétről hétre nyugodtan ástak. Az elhanyagolt, gazos földből egy nap jó, ha ötven négyszögölnyit föl tudtak ásni, a tisztábból hetven-hetvenöt négyszögölet. Ha kemény vagy kötött volt a föld, rugózni is kellett, vagyis lábbal az ásónyél aljára derékszögben, kengyelsze1 Szilágyi I. 1963. 2 Járandó a belső legelő kiosztásakor a háza után járó föld. Vö. Péter L. 1997. 227-228. 76