A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographicae 2. (Szeged, 1998)

Fodor Ferenc: A fa és az ember a Duna–Tisza közi homokhátságon

Ahol volt gyümölcsös, ott a tavaszi metszéskor lekerült gallyat is kévébe kötötték. A legkiválóbb fűtőanyag a szőlővessző volt. Metszéskor markonként rakták a hártyára a sor közé, melyet a végén kévébe szedtek. Külön kazalba rakták. A kovácsok is ezt használták ráfhúzáskor. A kiöregedett gyümölcsöst, fasort fordítással termelték ki. Ezt általában bérben vállalták szegényebb emberek és télen végezték, ha a fagy megengedte. Rajczi István csólyospálosi gazda 1930-ban adta ki tanyája mögötti részt fordítani. Gazdasági följegyzéseiben leírta a feltételeket: „A tanya meget levő kert fodítását elválalta Ábrahám János a következőkép. Gyümölcsfa derékból a hetedik, a felső koronán (felül) lévő botfa harmados az összes gaj feles, ültetni való fából nem kap sémit, az esetleg össze fort haszna vehetetlenje szintén harmados, Glidics derék negyedén, botfájából nem kap semmit, a gaja feles a gyökér mind. A fordítást elkezdte Kasza Péterrel 1930 Decz Lén." Különösen az akácot volt nehéz fordítani. Ezt általában a tuskóért, ötödik szál fáért, harmada botfáért és fele gallyért vállalták. A fordító szerszáma az ásó, fejsze, csákány volt. A gyökereket először kívül vágták el, utána a tövénél. Ezután alábújtak a fának, hogy a főgyökeret el tudják vágni. Mindig egy irányba döntöttek. A homokot az ellenkező oldalra rakták, vagy a régi gödörbe, hogy ne akadályozza a tuskó levágását. A kivetett fát legallyazták, majd körösztbevágó fűrésszel méretre vágták. Először a tuskót vágták le. Sokszor a legnehezebb munka a tuskó gödörből való kigurítása volt. Ehhez erős rudakat használtak. A fordítást általában két ember végezte. Miután a fát fölpucolták, folytatták a munkát. Ha a fordítás helyére szőlő került, összegyűjtötték г pajorkukacokat, ezt a gazda a kialkudott mennyiségű borral honorálta. A második világháború után a fakitermelést az utak szélén megtiltották. „Értesítjük a lakosságot, hogy az Alispán ur megtiltotta az ut menti fák irtását és ezért felszóllitjuk a lakosságot az ut menti fák pusztításától tartózkodjék."

42 Az 1950-es évek elején a fakitermelés engedélyhez volt kötve. Évente öt szál fát lehetett kivágni egy-egy gazdának. A fának jó ára volt, a szűk világban minden fillér kellett, ezért sokszor éjjel lopták az emberek saját fájukat. A fát mélyen kivágták keresztbevágó fűrésszel, a tuskót pedig földdel, mohával letakarták. A gallyat, hasábfát, botfát összekötötték és úgy árulták Szegeden a Mars tér északi sarkában, ahol a fapiac volt. A fafelhasználása „Ahol nem voltfűtenivaló, elfűtötték a szalmát - nem lett trágya - elszegényedtek. Márpedig fűteni kellett, mert kenyeret kellett sütni. " ' Ilyen egyszerű a magyarázata annak a hatalmas munkának, amelyet minden évben el kellett végezni, hogy fűtőanyaghoz jussanak. Nemcsoda hát, hogy a tüzrevalót nagy becsben tartották. A tuskót, miután kiszáradt széthasogatták. Ez külön szerszámokat és tudást igényelt. Aki tehette vasékeket használt, de készítettek ékeket akácfából is. Ezek 15-30 cm hosszú, 4-7 cm-re szélesedő vas- illetve fadarabok voltak. A furkót akácfatuskó felső részéből faragták, melynek hossza kb. 25 cm, átmérője kb. 20 cm volt. Oldalába 4-5 cm átmérőjű lyukat fúrtak, melybe meggyfahusángból faragtak nyelet. A furkó két végét kováccsal bevasaltatták, vagy rossz kerékagy vasalását verték rá. Azt tartották, hogy a tuskónál kétszer lehet me12 Csólyospálosi dobolási könyv 1947. június 7. BKml. Kecskemét 13 Fodor Ferencné Máté Mária (1935) közlése, Csólyospálos 59