A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographicae 2. (Szeged, 1998)

Fodor Ferenc: A fa és az ember a Duna–Tisza közi homokhátságon

Vidékünkön az ezüstfát (Eleangus angustifólia L.) egyszerűen csak olajfának nevezik. A Földközi-tenger környéki tájakra jellemző fafaj, mely a szikes talajt és a szárazságot is jól tűri. Telepítése egyszerű, sok helyen csak az éves hajtásokat szúrták a földbe. Közvetlen a tanya köré nem ültették, inkább a mezsgyére, dülőutak mellé. Kerítésként is használták. Szőlőt, kilsőkerítést kerítettek vele. Ide általában két-három éves hajtásokat használtak. Kb. fél méter mély árkot ástak, melybe egymástól 15-20 cm távolságra állították a hajtásokat. Az árok betaposása után egy-másfél méter magasságban egyformára vágták. Szőlő mellett alacsonyan hagyták a törzset, 15-20 cm-re. Tőke lett belőle, minden tavasszal felnőtt és védte a szőlőt amikor kellett. A tőkéről,; hajtott vessző erősebb volt, ezt lehetett ültetni. Az ilyen kerítést minden évben megmetszették. Évtizedekig bírta és még értékes tüzelővel is szolgált. Tehetősebb gazdák a mezsgyére ültették az olajfát. Ez gyorsan megerősödve kiváló szélfogó volt. Az ilyen olajfasorokat garádnak nevezték. 3. kép. Kiöregedett olajfakerítés (A felvételt készítette Fodor Ferenc, Csólyospálos 1995.) Nyárfát csak módosabb gazdák telepítettek. Elsősorban a jegenyenyárt (Popolus italica L.) szerették. Hosszabb-rövidebb sorba ültették, felnőve messze mutatta, hogy abban a tanyában módosabb gazda lakik. Termőföld mellé nem ültették, mert akkora területet árnyékolt - tett tennéketlenné - amilyen magas volt. Megtalálható még a tanyák körül a rezgőnyár, (Populus tremula L.) a korai nyár (Populus euramericana L.) és elvétve a gazdag nyárfajták egyéb példányai is. Az elmúlt évtizedekben a helytelen gazdaságpolitika következményeként újrapusztásodó homokhátságot hatalmas nyárfaültetvényekkel próbálták hasznosítani. Az ipari felhasználás céljára telepített erdők megváltoztatták 35 MajerA. 1968. 190. 54