A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographicae 2. (Szeged, 1998)

Fodor Ferenc: A fa és az ember a Duna–Tisza közi homokhátságon

a táj arculatát. Ma sok helyen a kitermelt erdők helyén ismét elhagyott pusztaság van, a terület szélére összetolt tuskók látványa elszomorító. Ügyesebb kezű emberek tanyája körül nem maradhatott el a kosárkötő fűz vagy kenderfűz (Salix viminalis L.), a vesszőnek való fűzfa. Telepítése egyszerű volt, az éves hajtásokat egy-két ásónyom mélyen elásták, ezután a föld felszíne felett 15-20 cm-re visszavágták. Másik fajtája a sárgafűz (Salix vitellina L.), mely vékonyabb szárú, finomabb kidolgozású kosarak, garabolyok kötésére alkalmas. Ezt ősszel szedték le kévékbe, melyeket kúpba állítottak. A kosárfonók feléből kötötték meg. A mezsgyére, kerítés mellé néhol cédrusfát (Tamarix tetrandra Pali.) is ültettek. ,6 A fenyőfán kívül a tanyák körül még számos fafaj található, igen kevés példányban. Ilyen a mezei szil (Ulmus campestris L.), vadgesztenye (Aesculus Hyppocastanum L.), a szomorúfűz (Salix tristis L.) és a gledícsia (Gleditsia triacanthos) - glédicsfa, melyből tüskeboronát készítettek.

37 A tanya környékének elmaradhatatlan része volt még a gyümölcsöskert. A már említett 18. századi szőlőtelepítések mellett jelentős volt a gyümölcstelepítés is. Az alföldi homok gyümölcsfával való betelepítésének lehetőségére már Tessedik Sámuel felhívta a figyelmet a 18. sz. végén.

38 A tanyák körül ma is sok helyen található dió-, alma-, körte-, barack-, cseresznye-, szilvafa. A szőlő- és gyümölcskultúra alakulásával azonban itt csak annyiban foglalkozunk, amennyiben az érinti a tanyai gazdaság fával való ellátásának körülményeit. A fa megszerzése A Homokhátság területe gyenge minőségű talaj, melyen nehéz volt a megélhetés. A több holddal rendelkező családok is - különösen ha sok volt a gyerek - szegénynek számítottak. A kisterületü gyümölcsös mellett már nem engedhették meg, hogy jelentősebb területeket fával ültessenek be. A fa jelentős értéknek számított, melyet minden esetben megbecsültek. Ahol nem volt tüzelő, ott az emberek „...minden következendő esztendőbeli termésnek Zsírját a fának szűk volta miatt föltüzelik" - írta Vedres István/

9 A fa Kiskunmajsán 1745-ben beletartozott a plébános kommenciójába is. „Kapott évente 1 mázsa húst, 1 mázsa sót, 1/2 mázsa vajat, 60 font helybeli készítésű sajtot, 20 font faggyút, 7 akó bort, 7 öl tűzifát és 8 szekér szénát...". A kántor 3 öl tűzifát kapott.

40 A gyerekek sok helyen maguk vitték a tűzrevalót a tanító számára télen az iskolába. A fa megszerzése ilymódon sokak számára nehéz munka volt. Azok a szegényebb emberek, akik a nagyobb gazdáknál földet részeltek, általában kaptak részéből olajfagarádot is. Az olajfa metszését kora tavasszal, hóolvadás után kezdték. Az Alföldön az 1880-as évektől terjedtek el a metszőollók, melyeket ügyes lakatosmesterek készítettek. Ezeket „kecskeméti" ollóknak nevezték. Előtte metszőkést használtak.

4

' Az olajfaszedés szerszáma volt még az egykezes pisztolyfűrész vagy rókafarkú fűrész, a 36 Itt köszönöm meg Dr. Gaskó Bélának, a Móra Ferenc Múzeum Természettudományi Osztálya vezetőjének szakmai segítségét. 37 A tüskeborona készítését ld. Takács L. 1965. 315-328. 38 OrtutayGy. (szerk.) 1979. 12. 39 BálintS. 1976. 123. 40 Zsidó P. 1936. ll.k. 202. 41 Csorna Zs. 1983.52. 55