A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographicae 2. (Szeged, 1998)

Korkes Zsuzsa: A kiskunsági fafaragások motívumkincse

veszített jelentőségéből. A pásztorélet visszaszorulásával nem volt meg az a megfelelő közeg, amely az új irányzatokat átvehette volna.

12 így pl. nem találunk emberábrázolást a faragásokon és a spanyolozás nyoma is csak egy-két borotvatartón, guzsalyon figyelhető meg, ami kisebb mértékű dunántúli pásztormigrációval magyarázható. Mielőtt rátérnék a kiskunsági faragások részletesebb elemzésére, néhány általánosabb érvényű megjegyzést tennék, amelyek a Kiskunság népi díszítőművészetére is oly jellemzők. A nép által létrehozott tárgyak mindenkor a célszerűség elvét követték, a mindennapi élethez kötődtek. A használati tárgyaknak, munkaeszközöknek és a rajtuk alkalmazott díszítményeknek szoros kapcsolata mutatja, hogy a népi müvészkedés nem öncélú, a tárgyakon alkalmazott díszítmény része és kiegészítője a parasztság anyagi kultúrájának

13 és ugyanakkor tükrözi annak szellemi hagyományait is. A népi alkotóművész mindig szem előtt tartotta az anyag, a forma és technika egységét. Másféle díszítményt alkalmazott a kerámián, a textilen, a fán. A faragásokon belül is eltérőek a motívumok, a tárgy rendeltetése is nagymértékben meghatározta, ill. befolyásolta a felhasználható díszítő elemeket. Ha a kiskunsági fafaragások összességét nézzük, akkor azt tapasztaljuk, hogy másféle ékítményt faragtak a szélmalom kőpadelejére, mást az útszéli keresztekre vagy a ládákra. Mindamellett az alkalmazott motívumcsoport nemcsak formájában, hanem tartalmában is öröklődött. A kora középkori geometrikus mintakincs népművészetünk, különösen fafaragásaink alapjává vált. Erre épült fel az a sokrétű és gazdag motívumvilág, amely a 19. századi parasztfaragásokat uralta, de emellett a század elején már a virágdíszítés is kezdett megjelenni.

14 A 19. század elejétől a kiskunsági faragások esetében sem beszélhetünk tisztán geometrikus stílusról, mert egy 1827-ből származó kiskunfélegyházi guzsalytalpon szintén megjelenik a virágdíszítés. A guzsaly egyik végére egy nagyobb, a másik, nyél felőli részére egy kisebb rozettát faragtak, mindkettőt leveles ág veszi körül. A nagyobb rozetta mellett egy levelekkel és leveles szárral díszített szív, míg a talp másik végén levelekkel körbevett, stilizált tulipán látható. (1. ábra) Ebben az esetben már egy olyan kiforrott, kiegyensúlyozott stílus tanúi lehetünk, amely arra enged következtetni, hogy a virágos ornamentika már jóval korábban megjelent és beékelődött a mértanias elemek közé. Egy 1835-ből származó kecskeméti borotvatartó tetejére készítője egy szívből kinövő leveles tulipánt faragott. Egyik oldalán szilvamag alakú levélsor, másik oldalán „cs istványé ez a beretva tartó 1835" felirat látható. (2. ábra) Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy a virágos díszítésmód igen egyszerű formában honosodott csak meg ezen a vidéken: leggyakrabban stilizált tulipán, cserépből kinövő leveles ág, virág, vagy szívből kinövő leveles szárú tulipán formájában. Gyakori motívuma faragásainknak az egymásnak szembefordított S alak. A virágdíszítés nem vált egyeduralkodóvá, mindvégig a geometrikus stílus kiegészítője maradt. Sőt a borotvatartók között több olyan múlt század végi, ill. e század eleji darabot is találunk, amelyeken a díszítés kizárólag rozetta, forgórózsa, vagy e kettő kombinációja. (3-4. ábra) Ugyancsak jellegzetes díszítő eleme a borotvatartóknak és a guzsalyoknak a fűrészfog, míg a mángorlókon ez az elem nem található meg (1-17., 21. ábra). 12 Nóvák L. 1982.213. 1S Janó Á. - Sólymos E. 1966. 6. 14 Manga J. 1972.63. 121