A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographicae 2. (Szeged, 1998)

Tóth Ferenc: Hagyományos hagymatermelés Makón

benne kékes színű, vagy egy kicsit kinyomta-e már a csíráját, mert az ilyet félredobta. Szép, takaros, gömbölyű lögyön, a héja rajta mög ne lögyön szakadva, az üstökinéi se lögyön rajta repedés.

A2 Akinek földjén kunyhó (gúnyhó) is volt, igencsak mellé került a maghagyma. Erdei Sándor a föld közepébe vagy a végébe, a szántáskor megtaposott forgóba rakta. Az elgereblyézett földet megvonalazták, mögútallták. A sortávolság még egyszer akkora volt, mint az étkezési hagymánál, vagyis 20 col. Ugyanazt az utallót használták, mint a nagyhagymában, csak minden második sorba rakták a hagymát. Egyszerre két sort hajtottak. Igencsak kötőből történt a rakás, de voltak, akik kiskaskából csinálták. Ebből valamennyit maguk elé szórtak, hogy kéznél legyen. A magnak való hagymát csak hagymaásóval lehetett elrakni. Kis gödröt vágtak, és abba olyan mozdulattal nyomták bele a hagymát, hogy a föld közben nem omlott be körülötte. Elég mélyen, 5-6 cm-re kellett lenyomni. Volt, aki nagyobb dughagymát, pikleszt rakott magnak. Ez csak egy bördőt hozott, a nagyhagyma három-ötöt. A pikleszt olyan sűrűn rakták, mint a dughagymát. A növényápoláshoz tolókapát, dikkölőt, a sorjához hagymakaparót használtak. Sokan, főleg akiknek szőlőföldjük is volt, karaszolót, mások kapát alkalmaztak. A karaszoló nem törte annyira a hagyma szárát. Amikor fölbördőzött a hagyma, már különösebb talajmunkát nem igényelt, mert a bördő elfullasztja a gazt. A kertésztörvény azt tartotta, amikor eljött Nagyboldogasszony (augusztus 15.), a hagymamagot, gyökérmagot be kell takarítani. Amikor kezd a tok kinyílni, már nem lehet halasztani a szödést. Ha egy kis szél megfújta, már hullott is ki a mag. Reggel, harmattal kezdtek a munkához. A hagymarózsa, a buga alatt két ujjuk közé fogták a szárat, marokkal összefogták a magrózsát, nehogy szóródjék a mag, és meghúzva letörték. A bugát általában kis szárcsonkkal törték le, ez elősegítette a magok utóérlelését. A teljesen be nem ért magra azt mondták, mögszorult. A hagymarózsát kötőbe, a férfiak inkább nyakba akasztott zsákba gyűjtötték. A zsákokat talicskával, később kerékpárral hazatolták, és a padláson szétterigették. Sietni kellett, nehogy begyulladjon. Olykor kavargatták is. A szárított, hőkezelt dughagyma is fölbördőzik olykor. Szorultságból ennek a magját is fölhasználták vagy a piacon eladták. Előfordult, hogy a maghagyma a rossz időjárás miatt fejesedni kezdett, és bördőt csak késve hozott. Ez volt a sarjúbördő, de ez magszedésre nem volt alkalmas. A bördő szárával a gyerekek szerettek durrogni. Ha a bördő szára kicsit fonnyadt volt, elkezdték föltekerni, és akkor durrant. Miután megszáradt — mindenképpen az étkezési hagyma és a dughagyma fölszedése után — kicsépelték, kiverték a magot. A padlásról az udvaron kiterített ponyvára hordták. Favillával, vasvillával, mások sulyokkal, kézicséppel, fadarabbal verték ki, ismét mások kézzel dörzsölték ki a magot. Akinek kevés csépelni valója volt, két kézbe fogott egy-egy bugát, és kidörzsölte, kidörgölte belőle а feketemagot. A kicsépelt magot kirostálták, kiszelelték, esetleg kalmárrostával is kitisztították. Az akkurátus kertészek a magot megmosták. Ha a vegetációs időben peronoszpórafertőzés lépett föl, a köd lecsapta, a a Szilágyi I. 1963. 112